Igen, ebben szerintem teljesen igazad van. Saját sztorim, hogy én nagyon elfordultam a dolgok követésétől már régen. Aztán amikor a fiaim iskolás korúak lettek, akkor jött az igény, hogy néznének meccset élőben is és így visszatértem én is miattuk. De valami iszonyat volt velük ez az időszak... Felnőttként nekem (khrmmm...) "érdekes" és kellően izgalmas volt, de a gyerekek... rajtuk láttam, hogy nagyon nehezükre esik megtalálni az azonosulást, a közös nevezőt. Nekik talán a Sevilla elleni meccs volt a mélypont, ahol egyszerűen nem vágták le, hogy a tábor közepén állva, egy nagy csapat ellen, nemzetközi meccsen, teltház mellett stb mi a lófasz történik. Meg a címer és még sorolhatnám, ezt a sok-sok keservet én nem is értem, hogy voltunk képesek átvészelni (mármint nem én, hanem ti), de ez valahol egy hatalmas erő is! Hogy minden érv és logika ellenére sikerült megmaradni. És a fiaim is itt vannak még, nem adták fel, összeszorított fogakkal, de megedződtek, kicsit fel is nőttek azóta :D és kitartanak, pedig a suliban már szinte mindenki ostoba, elkényeztetett fradista körülöttük és naponta kapják a savat, dehát sosem mondtam, hogy könnyű lesz ennek a csapatnak szurkolni. Mondjuk azt azért én sem hittem, hogy ilyen nehéz lesz :D