A magyar nyelv nem csak szóalaki, hanem egy értelmi struktúrális egység is.

 

Első sorban a belső viszonyrendszere a meghatározó.

A belsőfejlősésű szókincs struktúrális feltárása legalább olyan fontos lenne, mint a más nyelvekkel való kapcsolat.

Ezt pedig kifejezetten blokkolja a finnugor nyelvészet, sőt tagadja a gyökök teljes elutasításával.

 

pl. a hajnal szavunkra ennyi az infó: Örökség, finnugor, esetleg uráli kori tő, magyar képzéssel. A tőhöz vö. vog. (T.) khọj ’hajnalpír’; osztj.  (V.) kuńəl

 

Miközben mindenkinek érthető, ha a hajt igéhez kötjük az eredetét, kihajt, kinyílik, kihasad értelemben.

Elég, ha csak a hajnal hasadásra gondolunk.

 

Hajtás pedig a hajlítást, mint írányra vonatkozó fordítást jelent.

 

kajol ~ kajl(ik) ’meggörbül, elgörbül’  (1800: Márton J.: MNSz.–NMSz.) lehetett. A szóvég -a (folyamatos) melléknévi igenévképző; vö. fura (→furcsa). A magyarázat nehézsége, hogy a kajla időrendben későbbi adatolású, mint a feltételezett alapszó. – A kajol ~ kajl(ik) származékszó egy fiktív tőből. Ez a ’meggörbül, elgörbül, hajlik’ jelentésű tő esetleg a →hajt¹ szócsaláddal függ össze. A szóvég -l gyakorító képző. Ebben az esetben a kajol és a →hajt¹ szócsalád hajol tagja szóhasadás útján, párhuzamosan keletkezett megfelelői lehetnek egymásnak. A szó eleji k ~ h hangváltozáshoz vö. →homp, →huny stb.  ∼  Idetartoznak: (R.) kajlós ’‹ökör› görbe szarvakkal’  (1691: OklSz.); (R.) kajlad ’meggörbül, elgörbül’

 

hajt.: [ugor *kujɜ- vagy *kajɜ-: ’hajt, űz’

 

A fentebbi szóösszefüggés úgy tűnik, megvan még több fu nyelvben is.