Amennyire tudom, nem arról volt szó, hogy fogta magát egy agyament pali és minden ok nélkül nekiment egy békésen legelésző újságírónak, aki mint tudjuk csendesen kérődzik, igen jámbor fajta.

Úgy vettem ki a tegnapi riportból, hogy több fórumon kereste már Vitéz Kőbányait (nem én találtam ki, úgy látszik Hofi is lő néha öngólt), hogy vitatkozzon érveivel. Kőbányai kitért, nem helyesbített, semmilyen módon nem vállalta fel azokat a kötelezettségeit, amelyeket a nyilvánossággal és közszerepléssel járnak. Csak a jogokat szereti, de azokat nagyon. Amúgy, mintha lett volna már valami ilyesmi egy bizonyos bőrcserzési kérdés kapcsán ahol később krokodilok és lámpák is előkerültek, de nem akarom offolni a topicot. Mindenesetre a jelenség nem egyedülálló.

Mivel nem volt más módja, Eduardo a megfelelő eszközt választotta.

Úgy tudom, hogy ez a pali végigharcolta a horvát és bosnyák háborút, el tudom képzelni, hogy milyen indulatokat gerjeszthetett benne egy gyáva újságíró hazudozása, aki nemhogy a háborút nem ismeri, még egy hangosabb ajtócsattanástól is megijed. Ez persze nem jelenti azt, hogy csupa hős írhat a háborúról. Viszont mérlegelnie kell mindenkinek, hogy ez nem hétköznapi téma, nem hétköznapi jelenségekkel és érzelmekkel. Javaslom mindenkinek, hogy nézze meg a Welcome to Sarajevo című filmet (videotéka).

Egyébként remekül kitűnik, hogy ez az "újságíró" mennyire csak a zsidókkkal kapcsolatos kérdéskörnek szentelte délszláv ripotjait. Nem az volt a gond, hogy a szerb mesterlövészek civileket gyilkoltak fejenként 50-100 márkáért, hogy falvakat irtottak ki, miközben több tízezer ember szenved, hanem, hogy úristen mi lesz azzal az 1600+2000 zsidóval, akikre a kutya se nézett az elmúlt tíz évben, túl azon, hogy számos zsidó emlékhely megsemmisült, köztük könyvtárak. Ezeket nem célzatosan, hanem véletlenül pusztították el. Elegánsan fogalmazva, a szerbek-horvátok-bosnyákok azt mondanák: collateral damage.

Egyértelműen kikristályosodik számomra, hogy amikor például zsidó közéleti személyiségek a holokauszttal kapcsolatban arról beszélnek, hogy az soha többet nem történhet meg, nem azt gondolják, hogy senki emberfiával, hanem, hogy a zsidókkal nem. A többiek -úgy tűnik- nem igazán számítanak.

Az én korábbi javaslatomban nem az szerepel, hogy akineknem tetszik a véleménye azt vágjuk állba. Hanem az, hogy bizonyos keretek köré szorítsuk azt az újságírói magatartást, amely gátlás és szemernyi felelősség nélkül írhat valótlanságokat: nem ritkán a sajtószabadság mögé bújva. És aki nem akar kiállni, az ne álljon ki, de mindenki tudja meg róla, hogy az ő véleménye annyit ér, amennyit ő maga is.

Verebes azzal, hogy meghívta azokat, akik kifogást emeltek ellene, valami hasonlót cselekedett, kihívta -ezúttal szellemi- párbakra zokat, akik -érzése szerint- őt támadták. Volt aki elfogadta a meghívást. De abban az esetben mindekét fél részéről megvolt a tisztázás szándéka, ami Kőbányainál -a televízió jelentése szerint, ami nem szentírás- nem.