Negyedik nap.

Ugyanarra az érzésre ébredünk, mint néhány napja (megúgyáltalábanotthonishétköznapfőleg) : KÁVÉÉÉT!
Eddig egy Laura nevű holland csajnál laktunk, de nem akarván teljes egészében kihasználni a kedvességét (bár egyéb téren, mer’ nem rossz csaj:)) átköltözünk a kb 100 méterre lévő szállodába, ahol Thaumielék is meghúzták magukat. Aztán a nap kora délután csak elindul. Együnk valamit. Irány a Hard Rock Cafe. A csatorna partján helyezkedik el, közel a hotelhez. A nap süt, kabátban néha egész jó a hőérzetünk. Kiülünk hát a teraszra, mely szinte rálóg a csillogó víztükörre, de korlát az nincs. Figyelembe véve keskenységét és a korlát, mint a biztonságérzet egyik apró fizikai megnyilvánulásának hiányát már sejtjük, innen nem lesz olyan egyszerű távozni. A leghátsó szék mögött alig egy arasznyi hely van. Sebaj. Én mondjuk vitatkozom, hogy nem a kaja előtt kéne tekerni, mert akkor meglehetősen nehéz lesz az éttermi étkezés Homo Sapiensként történő megvalósítása számomra, de a többiek azt mondják sajt vagyok és velem mit sem törődve az óra járásával megegyező irányban próbálnak spórolni a cigivel, mert az nagyon drága kint. Bár itthon is emelik rendesen. A Marlboro mᒠháromszáz fölött. (na gyanú elterelve:)) Én meg csak beSZÁLLOK a körbe. Kis idő múlva egy láthatatlan kéz minden erejével megpróbálja a tarkómat előre nyomni. Lassan, majd a kellő pillanatban hirtelen elszabadul a pokol. Tudjuk, ilyen lesz még néhányszor. Majomház. Egy hamburger elfogyasztás hosszabb időt vesz igénybe nálam, mint annak elkészítése a borjú megszületésétől számítva. Főleg azért, mert Thaumiel barátnője kihasznál minden alkalmat, mikor nem figyelek oda (és ilyenkor ez nem kevés) és tökéletesen ehetetlenné rendezi át a kajámat. Én újból összerakom, majd megint elvonja a figyelmemet a csillogó víztükör szépsége. Thaumiel bizonyára emberarcokat is felfedezett már a csatornán haladó hajók által képzett hullámok valamelyikében.
Egymást fotózgatjuk. A napszemüvegemben látszik az asztal és a többiek.
Lassan továbblebegünk. Könnyebb a teraszról való kijutás, mint gondoltam. Irány ’Dam legmelegebb helye. Hőfelvétel indul. Tovább a Dam térre. Panoptikumba be. Hát itt aztán látunk egy-két érdekes dolgot. Én szelíden átölelem Pavarottit és a vaku villanásában eszembe jutnak hőn szeretett topictársaim. Igen, gondolok rátok. Holdra is szállunk, meg három (vagy négy?) dimenzióban megnézzük Hollandia fejlődését. Rembrandt fest rólunk egy csoportképet, Thaumiel megvitat néhány dolgot a Dalai Lámával majd továbbrebbenünk. Kissé vert sereg a téren. Irány a piros lámpás negyed. Coco, extasy? No Thanks! Cocaine, Extasy, Speed? No thanks! Közben a vörös fényben álldogáló lányok közül megpróbáljuk kitalálni, melyikük magyar. Van itt egy-két figyelemreméltó sikátor. Tovább. A világ egyik legérdekesebb útkereszteződésénél leülünk egy padra és figyeljük a forgalmat. Balra csak szőke biciklis lányok mennek. A villamosnak csak akkor van elsőbbsége, ha valaki azt akarja. Jobbra London van, mert hirtelen átmegy az egész forgalom balkéz szabályba. Aztán egy villamos és egy autó között egész kis helyen átfér még egy biciklis is. Nem szőke mer’ akkor balra menne. Mi meg tovább. Assszem megint éhes vagyok. Kaja. Irány a Tweedy. Csocsó. Cigi. Ismernek. Meg billiárd. Meg no international words. Meg asszociáció. Meg minden. Vissza a hotelbe. A maffia éppen találkozót tart. Beülünk a hallba és pörgünk kicsit. Egyre lassabban. Valaki dörömböl. Jó sokáig. Hadd dörömböljön, mi lefekszünk. Egész éjjel esik. És mivel rossz a szigetelés (és a legfelső szinten vagyunk) a fejemre csöpög. Na így nem tudok túl sokat aludni. De azért is: Such a perfect day!

Még 83