Nagy búsan bandukolt hazafelé Sróf mester. És még nagybúsabban Violin, a fülrepesztő zenész. De legeslegnagybúsabban a locska-fecske Zsebenci Klopédia. Fölnézett a gomolygó, komorló téli égre, és azt gondolta magában: "Még szerencse, hogy az ég is ilyen búbánatos. Összeillünk." Csakhogy a komorló, gomolygó téli ég nem akart ám a világ végéig búbánatos lenni. Esze ágába sem jutott. Mert, nicsak! Elszállingózott egy jókedvű fehér pihe a búbánatos Klopédia orra előtt. Aztán egy másik. Egy meg éppen a szeme pillájára. Egyszeriben nagy, fehér vidámság özönlötte el a várost. Földbe gyökerezett Zsebenci Klopédia lába, és búbánat ide, búbánat oda, nagy boldogan elkiáltotta magát:

 

- Esik a hó!

 

Mi az, hogy esett?! Szakadt, özönlött. Táncolt a sok hópehely, Klopédia hallani vélte boldog, önfeledt kiáltásaikat. Nesze neked, búbánat!

 

Klopédia kitárta a karját, magához ölelte a havas járdát, a hóval fölékszerezett fákat, a hósapkás házakat.

- A búbánatot kiverték a birodalomból az egyesített hóhadak - kiabálta.

És már meg is fordult. Futott. "Mit nekem Sróf mester, az igazság bajnoka - gondolta magában -, amikor esik a hó." És már bent is volt Berzsián udvarában, még a havat sem verte le a lábáról, már az előszobában kopogott a cipője sarka. És már be is libbent a szobába. Azt akarta kiáltani, hogy "Berzsián, esik a hó!", de a bebugyolált költő látványa úgy hatott rá, mint egy puskalövés, a libbenés összetört, mozdulatlanul állt Klopédia, szorongatta az ajtókilincset.

 

Sisegett a csend, Berzsián tompa, fénytelen szeme Klopédiára meredt.

- Ki az? - kérdezte.

- Hogyhogy ki az - rebegte Klopédia -, nem látod, hogy én vagyok.

- Isten hozott, Klopédia - mondta bizonytalanul Berzsián. - Kérdezhetek valamit?

- Hát persze - mondta ijedten a lány.

- Mondd, Klopédia, világos van?

- Világos? - csodálkozott Klopédia. - De hiszen vakít a hó! Nézz ki az ablakon, Berzsián, esik a hó!

 

Most szabadult ki Klopédiából az ajtóba tervezett mondat.