Mikor fognak vezkelni?Január 21-én a kormány elrendelte, hogy másnaptól egyharmaddal csökkentsék a kenyérfejadagot. (...) 1920 végén az egyik legfőbb vezetőt, a Trockijhoz közel álló Pjatakovot nevezték ki a szénipar központi igazgatóságának élére. Pjatakov szigorú fegyelmet vezetett be: szabotázscselekménynek minősítettek, és tábori fogsággal, vagy éppen halállal büntettek minden hiányzást; tizennyolc bányászt végeztek ki 1921-ben "megrögzött élősdiség" miatt. Pjatakov megnövelte a munkaidőt (például a vasárnapi munkát), széltében élt az élelmiszerjegy-zsarolással, hogy kicsikarja a munkásokból a termelékenység növekedését. Akkor rendelte el mindezt, amikor a munkások a létfenntartásukhoz szükséges kenyér egyharmadát vagy felét kapták meg az egész munkabérük fejében, és amikor a műszak végén egyetlen pár cipőjüket is kölcsön kellett adniuk a váltótársaiknak. Ahogyan maga a szénipari igazgatóság is elismerte, a járványos betegségeken kívül "a ruházat, a nadrág, a cipő majdnem teljes hiánya" meg az "állandó éhezés" is ott volt a sok munkahelyi hiányzás számtalan oka között. A fenyegető éhínség miatt Pjatakov azt akarta, hogy kevesebb legyen az éhes száj, ezért 1921. június 21-én elrendelte, hogy mindenkit tiltsanak ki a bányavárosokból, aki nem bányában dolgozik, és ennélfogva csak "kolonc" a dolgozók nyakán. A bányászok családtagjaitól megvonták az élelmiszerjegyet. Szigorúan az egyéni teljesítményhez szabták a fejadagot, és valami kezdetleges darabbérezést is bevezettek.

Ezek az intézkedések szemben álltak az egyenlőség és a "szavatolt fejadag" elvével, amellyel még sok olyan munkás áltatta magát, akit elámított a bolsevik munkásmitológia. A hatalom látnivalóan megelőlegezte a harmincas évek munkásellenes intézkedéseit. A munkástömegeket csak rabszilának (munkaerőnek) tekintették, azt pedig a lehető leghatásosabban ki kellett aknázni, még a munkatörvényeket és a termelékenység ösztökéjének egyszerű szerepére kárhoztatott, mihaszna szakszervezeteket is kijátszva. A munka militarizálása látszott a leghatásosabb módszernek, hogy megrendszabályozzák ezt a makrancos, kiéhezett és kevéssé termelékeny munkaerőt. Okvetlenül el kell gondolkodnunk rajta, hogy mennyire hasonlít a szabad munkának ez a kizsákmányolása a harmincas évek elején létrehozott nagy büntetőintézmények kényszermunkájához. Mint annyi más esemény a bolsevizmusnak ezekben a magzati éveiben, amelyek semmiképpen sem szorítkoznak pusztán a polgárháború idejére, mindaz, ami a Donbaszban történt 1921-ben, már jelezte a sztálinizmus virágkorának kegyetlenségét.