Hilde Domin

A legnehezebb utakat

A legnehezebb
utakat egyedül járjuk végig,
a csalódás, a veszteség,
az áldozat útja
mind magányos.
Maga a halott, aki minden hívó szóra válaszol,
és semmilyen kérést meg nem tagad,
még ő sem áll mellettünk,
és azt nézi,
vajon képesek vagyunk-e minderre.
Az élők kezei kinyújtva,
anélkül, hogy bennünket elérnének,
olyanok, mint faágak a télben.
Minden madár hallgat.
Csak a saját léptünket hallani,
és a lépést, amit a láb
nem tett meg, de megtenni készül.
Megállni és megfordulni,
nem segít.
Menni kell.

Végy kezedbe egy gyertyát,
akár a katakombákban,
a kis fény alig lélegzik.
És mégis, ha nagy utat megtettél,
a csoda nem marad el,
mert a csoda mindig megtörténik,
és mert kegyelem nélkül
nem élhetünk:
a gyertya felfénylik a nappal szabad lélegzetétől,
mosolyogva fújod ki
amikor kilépsz a napra,
és a virágzó kertek alatt
elterül előtted a város,
és házadban
fehéren megterítve áll az asztal.
És az elveszthető élők,
és az el nem veszthető holtak
megtörik neked a kenyeret és bort nyújtanak –
és újra hallod a hangjukat
egészen közel,
a szíved közelében.

_{/Benő Eszter ford./}