Miután a Magyarok Igaz Barátja, Fico vette át a szomszédban a kormányrudat, egyből lépett is migráncs-ügyben, és kivezényelte az Elrettentő Szlovák Haderőt a határra, ahogy mondta, elrettentésül, aztán úgy elrettent, hogy másnap vissza is rendelte őket. Én ebből azt láttam, hogy a szalkai határnál egy rendőrautóban egy rendőr elrettentően aludt, de hát értek én a harcászathoz? Ugye, nem. Hogy egyáltalán miért kellett kirendelni a szlovák vitézeket a magyar határra, már azt sem értettem, mert bár a déli határunkon teljesítő határvadászaink szerint a migránsok úgy jönnek át kerítésen, mint ’ing a gatyán, szó szerint, de ezt nem hiszem el, mert megmondta Az, Aki az Ő Népének Sosem Hazudik, még annyit sem, hogy gyerekkorában, a törzsi wigwamban belenyalt volna a tejfeles köcsögbe, hogy mi csak azt engedjük be a határon, akit mi akarunk. És ez tényfaktum. Ennek kapcsán következzen írói munkásságom egy szelete: „Első migránsom”. (És mert esik az eső és ráérek.)

 

Gyerekkoromban anyámék kezembe nyomták Széchenyi Zsigmond vadásznaplóit, merthogy a nagy vadász nagy hazafi is volt, egyben, és a szállóige szerint, amikor megkérdezték, miért nem ment Nyugatra, azt mondta, hogy a Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem. Mindamellett eléggé viszolyogtam a könyvben levő fotókon, amelyeken a szerző pl. egy impala (oroszlán, bivaly stb.) mellett mosolygósan guggol, az illető állat fejét szépen megemeli, hadd lássa a kamera, amint néz az üveges szemével, mintha csak a Luna kutyám lenne, azzal a különbséggel, hogy a Luna kutya sosem nézne szépen a szemével a kamerába, hanem a fejét kapkodná, hogy hol van a labdája. És még azzal az apró különbséggel is, hogy a Luna kutyába nem lövöldöztek bele bizonyos lövedéket, hogy addig is, amíg ilyen szép, kamerába néző, üveges szeme nem lesz, azok a lövedékek neki nagyon fájjanak. Szóval nem tetszett a dolog, pedig akkor még nem tudtam, hogy az ilyen nagy vadászok –brit stb.- irtották ki Afrika vadvilágának jelentős részét, és azt sem tudtam, hogy a valóban kedvenc körzeti orvosunk, bizonyos dr. Semjén Miklós, szintén nagy vadász, miért lépett be a Munkásőrségbe. Kérdeztem is tőle –apám korabeli volt, de az egész család orvosaként én is tegeztem, velem is tegeződött-, hogy ugyan miért, mert akkor már nagyobb voltam, és ezen már tudtam álmélkodni, de azt mondta, hogy csak úgy, meg különben is, néha van ügyelet, és akkor kártyáznak, miközben még így is a szocializmust is védik a rátörő imperialistáktól, bár jönnének már, ő rajta ne fog múlni, elhihetem. És ez meggyőző volt, főként így, visszatekintve, mert azt is mondta, hogy itt van ez a fia, a Zsolt, -talán hallottatok már róla- aki egy nagyon jószándékú gyerek, de bizony nem egy észlény. És ezt 50 %-ban el is találta.

 

Szóval ennyit az elsőkről.

 

Migráns kérdésben pedig mindeddig eléggé el voltam maradva: nem mentem bámulni őket a Keleti pályaudvarra, sem a Vérmezőre, hogy is háltak, szóval nem. Ám a napokban épp a szlovák határ melletti kisfalunk erdei útján barangoltam, mikor is érkeztemre egy csapat migráns szökkent be a rekettyésbe. Persze, mivel én még sosem láttam migránst, nem is tudtam, hogy migránsok, hanem hogy arabos kinézetű természetjárók, ezért nem is fújtam őket azonnal a zsebemben levő szprével, amit azóta vagyok kénytelen magammal cipelni, amióta tőlük párszáz kilométerre az erdőben egy medvét láttak és a feleségem óv. Így hát azt mondtam nekik, szép szóval, hogy Szálem Alejkum, ők meg hogy Alejkum Asszalam, meg hogy ők szírek, meg hogy ez ugye, Szlovákia. Mondtam, hogy momentán még nem vagyunk ilyen szerencsések, Magyarország, de … és egy bottal felvázoltam a földre, merre kiránduljanak, ha Szlovákiába készülnek.

 

Hogy mégis migránsok voltak, az onnan derült ki, hogy a falun áthaladva egy éber polgár riasztotta a rendőröket, akik két Skoda típusú gépjárművel meg is érkeztek, majd azt mondták, nagyjából –a szolgálati nyelvet nem ismerem- hogy mi a ’aszt kezdünk ennyi emberrel, arra van Szlovákia, csá.

Namármost, ez nem csak az „első migránsom” volt, hanem egy igazi migránshorda! A horda állt két férfiből (30 és 50 körüliek), valamint kb. 8 kisgyerekből, 8 – 10 évesek. Majd, amikor továbbmenve az erdei úton egy magyar rendszámú autót intettem le, boldogan és mosolyogva, mert azt hittem, az Attila haveromé, de nem ő volt, hanem egy arab kinézetű sofőr (embercsempész, de azokat úgyis elengedjük) mögött egy rakat arab jellegű asszony mosolygott vissza. Ezt követte a hatékonynak mondható rendőri intézkedés, de én csak másnap szereztem tudomást, lévén tovább bandukoltam az erőben.

Szögezzük le: nem vagyok migráció-párti. Épp eleget jártam arab és egyéb muszlim vidékeken, ahol mindig szívélyes fogadtatásban részesültem –egyszer dobáltak meg, Jordániában, kisebb szikladarabokkal, de lám, nem találtak el-, de pontosan érzékelem, hogy lehet, hogy a nagy többség talán be is tud illeszkedni, de a hírekbe az apró kisebbség fog bekerülni, és egy erőszak, vagy bűncselekmény épp elég –nekem is az lenne.

 

Ellenben látni ezeket a kisgyerekeket… Kissé más volt, meg is ütött.

 

Szóval, bandukoltam az erdőben és eldobott névjegykártyákat találtam. Mivel ezek nem honosak errefelé, felvettem. Az egyik arab nyelvű volt, a telefonszám alapján ciprusi, és egy szemorvosé. Ezek tehát Szíriából Ciprus felé is elkirándultak. A másik meg egy Urfa-card, rajta nagy betűkkel, hogy Göbekli Tepe.

 

Nomármost. A törökországi Sanliurfa két dolog miatt nevezetes, azon túl, hogy voltam ott. Egyrészt a közelében van egy nagy menekült tábor (láttam) és hogy csomó ókori nevezetesség, benne a nagyon is őskori Göbekli Tepével. És hogy ez a kártya jogosít ezeket megnézni.

 

Nem tudom, hogy a migránsok, úgy általában, mennyire lesznek hasznos tagjai a nyugati társadalomnak. De abban biztos vagyok, hogy az a menekült, aki Sanliurfába elmenekülve fontosnak tartotta megnézni ezeket a helyszíneket, hamár úgyis ott van, inkább elfért volna egy kulturált Magyarországon, mint a családszerető Tóth Gabi keresztény rajongói, vagy netán Kisgrófó-Győzike fanok.

De hát ezt dobta a gép.