Valójában erre az egész beszélgetésre nekem egyáltalán nincs szükségem.
Van véleményem, azt elmondtam, nem fogom visszavonni azért, mert mások nem értenek egyet vele.

Az emberrel történnek események, tragédiák is, egyikben esetleg volt szerepe, másikban csak az események sodorták. Ha képes rá, hogy kimásszon a kátyúból, akkor képes lesz normális életet élni, vagy valakivel, vagy magában. Ha képtelen talpraállni, - segítséggel, vagy anélkül - akkor meg egy megkeseredett, szitkozódó, bosszúszomjas ember lesz belőle. Függetlenül a társadalom, törvény vagy egyebek támogatásától, vagy együttérzésétől. Kérdés csak az, hogy önmagának képes-e teremteni valaki egy harmonikus életet.

Kaptam az életben pofonokat, álltam. Okultam.
Igyekeztem, hogy lehetőleg én ne adjak.
Gyermekeimet az alapján neveltem föl, amiből nekem okulnom kellett. Jelentős szerepe volt az önfegyelemre nevelésnek (mindkét nem esetében). Miután elég nagy a népsűrűség otthon is, meg tágabb értelemben is, egymásra tekintettel vagyunk, úgy élünk, hogy kerüljük a súrlódásokat, a felesleges ingereket. NEKEM JÓ ÍGY AZ ÉLETEM, nem szeretnék elsárkányosodni.