Itt néhány olyan részlet következik, amelyek az egykori magyar Felvidék sorsában is sajnos igazolják a hazaárulóvá züllött Károlyi-kormány tökéletes tehetségtelenségét és alkalmatlanságát a kormányzásra, és azt a mérhetetlen ostobaságot, ami hazánk újkori történelmének legnagyobb tragédiáját okozta. Egyúttal azt a történelmi alapigazságot is bizonyítják, hogy aki mögött nem áll  fegyveres erő, azt könyörtelenül eltapossák… ☹

 

„Fegyveres honvédelem vagy tárgyalások?

 

A magyar közvélemény és a sajtó túlnyomó része kezdettől fogva határozottan bírálta a kormányt naiv pacifizmusa és a határvédelem terén mutatott „erélytelen” magatartása miatt, s figyelmeztette ennek veszélyeire. „Esengve kérjük a kormányt, védje meg az ország ezeréves határait, mentse meg Magyarország területi integritását” – írta például 1918. november 9-i számában az Új Nemzedék.” (...)

 

(...) a magyar kormány korábbi utasítása az volt, hogy a magyar katonaság, karhatalom és a polgári hatóságok ne tanúsítsanak ellenállást. Például Nagyszombatot, a 15 ezer lakosú várost november 7-én egy 200 fős csendőr különítmény és egy 60 fős katonai egységből álló cseh csapat foglalta el és tartotta napokig megszállás alatt, miközben a városban állomásozó 400 fős magyar alakulat az akkori utasításnak megfelelően nem tanúsított ellenállást. (...)

 

A prágai kormány tartott attól, hogy a csehszlovák irányzatnak nincs kellő befolyása a szlovák nép körében, és a magyar kormány autonómia-javaslata is hatással lehet a még ingatag politikai helyzetre. Miután a katonai megoldás november első felében kudarcba fulladt, egyértelműen Beneš párizsi kapcsolataitól várták a megoldást. A külpolitikai helyzet kedvezett: Clemenceau kormánya francia befolyású Kelet-Közép-Európa kialakítására törekedett, és ebben szövetségesekre kívánt támaszkodni, többek közt Csehszlovákiára. Mivel a többi antanthatalom ebben nem akadályozta a franciákat, Beneš párizsi lobbizása sikerrel járt. Ennek híre némileg késleltetve, december elején ért el Budapestre. A magyar fővárosba küldött Ferdinand Vix alezredes, a budapesti antant katonai misszió vezetője december 3-i levelében közölte Károlyival a Párizsból kapott utasításokat, mely szerint az antant-szövetséges csehszlovák államnak jogában áll elfoglalni a „szlovák területeket”, s felhívta a magyar kormányt, hogy „haladéktalanul vonja vissza csapatait”. Az utasítás egy csapásra új helyzetet teremtett.

 

A magyar kormány, bár az utasítást a belgrádi katonai konvencióval és a nemzetközi joggal ellentétesnek tekintette, a követelések teljesítése mellett döntött. Károlyi – megérezve kormánya nemzetközi elszigeteltségét és eszköztelenségét – meghajolt az antant döntése előtt, s ezt kérte az ország lakosságától is. Másnap felhívást intézett a magyar néphez: „Magyarok! A Népköztársaság kormánya arra kér benneteket, hogy hajoljatok meg e kényszerűség előtt, ne nyújtsatok sem alkalmat, sem ürügyet arra, hogy összeütközésre vagy éppen vérontásra kerüljön sor. Ne feledjétek, hogy minden ilyesféle eset rontaná helyzetünket a nemsokára összeülő nemzetközi békekonferencián.” Károlyi még mindig kapaszkodott abba a reménységébe, hogy méltányos béke köthető, s a béketárgyalásokon érvényesülni fognak azok a magasztos eszmék, amiket az antant a háború alatt hirdetett: a népek önrendelkezési joga, illetve a vitás kérdések tárgyalásos úton vagy népszavazással való eldöntése. (...)

 

Azaz a tények ismeretében a félkegyelmű Károlyi és kormánya továbbra sem a fegyveres ellenállást választotta, jóllehet a sok bénáskodás után még mindig lett volna lehetősége erre, hanem arra a megmagyarázhatatlan és minden otobaságot túlszárnyaló álláspontra helyezkedett, hogy majd az Antant elismeri az ő békeszerető politikáját. Hát, mint a tények mutatják, „elismerte”... ☹

 

https://www.archivnet.hu/imperiumvaltas-elleni-tiltakozasok-a-felvideken-1918-vegen-ii-resz

 

Folytatása következik