Kedves Mario Brekt!

Szíves hozzászólására végignéztem a „Már a Lovas is? Véralgebra főműsoridőben rovatot. Tévedhetek, nem tagadom. Az Index rovataiban nem láttam utalást arra, hogy Lovas István Úr megjelent volna főműsor időben a televízióban, de az 500 bejegyzés egyike utal arra (moga 52), hogy a sokszor kárhoztatott cikket sem olvasták az asztaltársak.

Pótolom, irodalmi hivatkozással, copyright Dzsida Jenő:
„
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!”

Ezen bevezető után engedtessék meg a hivatkozott cikk felidézése, sajnos kapcsolat nélküli munkában html idézetet nem tudok mellékelni:
„Az idézett szövegrész a Népszabadság jogi tulajdona
57. évfolyam, 54. szám 1999. március 5., péntek

Összehasonlító véralgebra és a holocaust

Rögtön az elején hangsúlyozni kell: „Auschwitz” valóban egyedi, ha a mérték Auschwitz, mint ahogyan minden népirtás egyedi, ha az adott népirtást vesszük mércéül. A paraguayi aché indiánok írmag nélküli likvidálása éppen olyan egyedi, ha a genocídium ismérve egy népcsoport maradéktalan (százszázalékos) kiirtása. Mint Elie Wiesel írta az aché indiánokról a Richard Arens szerkesztésében megjelent Népirtás Paraguayban című kötetben: „Mindeddig megtiltottam magamnak, hogy az európai judaizmus holocaustját a tőle idegen eseményekkel összehasonlítsam, de vannak itt olyan információk és tények, melyek nem tagadhatók: valóban a Végső Megoldással állunk szemben. Egyszerűen ezt a törzset ki akarják irtani. Morálisan és fizikailag. Úgy, hogy ne maradjon belőlük semmi, egyetlen sírás, egyetlen könny sem. Hatékony eljárás, amelyet máshol már kipróbáltak.” De talán az 1242-es tatárjárás sem tartozik a népirtás könnyű esetei közé annak ellenére, hogy számadatait a magyar történelemkönyvek nem túl sűrűn idézik: a benyomulók 1 millió magyart, az akkori lakosság felét mészárolták le.
Valamilyen fogódzkodóra tehát szükség van akkor, ha a világtörténelemben véghezvitt népirtások eseteit össze kívánjuk hasonlítani. Mivel a legszélesebb körben – mondhatjuk, univerzálisan – elfogadott és elterjedt, fogadjuk el a népirtás bűnének megakadályozását és büntetését célzó ENSZ-egyezményben adott meghatározást, melynek 2. cikkelye szerint népirtást követ el az, aki az alábbi cselekedetek bármelyikét követi el egy nemzet, etnikum, faj vagy vallási csoport teljes vagy részleges elpusztítása céljából:
a) egy csoport tagjait megöli, b) egy csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérülést okoz, c) olyan életkörülményeket erőltet a csoportra, amelynek célja annak részleges vagy teljes fizikai elpusztítása, d) olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek célja a csoporton belül a születések megakadályozása, e) egy csoporthoz tartozó gyermekeket erőszakkal egy másik csoportnak ad át.
A soán belül a magyar zsidóság veszteségének abszolút számai sem tűnnek tisztázottaknak: a Magyarországon leggyakrabban emlegetett hatszázezernél a washingtoni Holocaust Memorial, de főként az izraeli Jad Vasem számai (337 ezer) lényegesen alacsonyabbak. Stark Tamás kutatásai szerint a magyarországi zsidók közül négyszáz–négyszázhuszonnégyezren pusztultak el. Ami azt mutatja: a további kutatások nem feleslegesek.
A népirtások történetében igen kényes kérdés az áldozatok, illetve a népirtók faja szerinti különbségtétel. Márpedig egy olyan jelenségről van szó, amellyel éppen úgy foglalkozni kell, mint azzal, hogy az Egyesült Államokban nem is olyan régen a fehér bőrűeket főként az ország déli részén egyáltalán nem vagy lényegesen ritkábban végezték ki ugyanolyan bűncselekményért, mint amilyenért a feketéket szinte gondolkodás nélkül a halálba küldték – főként ha az áldozat bőre az erőszakot tevőtől eltérő volt, magyarul, ha egy fekete fehért ölt vagy erőszakolt meg. Talán ezért is jogos feltenni azt a nyilvánvaló kérdést, hogy az amerikai kontinens óriási indián népességének egyes helyeken szinte teljes likvidálását miért kísérte és kíséri csaknem teljes közöny. Mint például Brazíliában, ahol az eredeti, legalább 2 és fél milliós indián őslakosságot mintegy százezerre „fogyasztották” a népirtás legválogatottabb módszereivel.
De a népirtás súlyának megítélésénél nemcsak az áldozat, illetve a kollektív hóhér színe számít. A politikai, gazdasági vagy egyéb – akár ideológiai – erő vagy ezek kombinációja is igen fontos tényező egy genocídium „eredményének” elhallgatásában, eltussolási kísérleteinek sikerében vagy, ellenkezőleg, annak felerősítésében. 1915 és 1917 között, tehát két év alatt, az örmény lakosság igen nagy százalékát irtották ki a törökök azt követően, hogy két évtizeddel korábban mintegy 100-200 ezer örményt mészároltak le. Az 1915-ös gigantikus pogrom előtt az ottomán birodalomban lakó örmények számát másfél és 3 millió közöttire becsülik, melyből 1-2 milliót (a becsült alsó és felső határ) öltek meg.
A legújabb tudományos igényű felmérések szerint is a kommunista ideológiát magukénak valló kormányoknak világszerte mintegy 100 millió közvetlen áldozata volt, mint olvasható a magyarul isnemsokára megjelenő Courtois-féle „Fehér könyvben”. (A százmilliós szám nem végleges: jelenleg észak-koreaiak tíz-, ha nem százezrei halnak éhen egy ideológiai indíttatású totális elszigetelés eredményeként.) Ennek ellenére, erről a százmilliós öldöklésről (amelynek egyedül Kínában mintegy 65 millió közvetlen áldozata volt) meglehetősen keveset hallunk. Talán nem áll távol az igazságtól annak feltételezése, hogy ebben történelmi okok is szerepet játszanak: míg a holocaustért a legyőzött németek a felelősek, addig a súlyos népirtással vádolt Sztálin generalisszimusz a győztesek közé tartozott – márpedig a történelmet a győzők írják.
Vannak, akik azt állítják, mindez nem elégséges magyarázat, hiszen az amerikaiak vietnami atrocitásai, ellentétben a lényegesen nagyobb számú afgán áldozatokkal, hatalmas publicitást kaptak. Bárhogy is legyen, a világon ma folyamatosan ismétlődően, szinte naponta, egyetlen népirtásról, a soáról hallunk. Ez pedig pontosan a zsidó holocaust egyedisége miatt van így, hiszen, érvelnek, a holocaust a történelem egyetlen olyan népirtása, amelyben számos, más népirtásban nem található jellemzőt találunk. Mint a kiirtottak arányszáma, a likvidálás sebessége, a totális kiirtásra vonatkozó szándék és a megsemmisítés mechanizmusa.
Csakhogy, mint láttuk, akár a paraguayi aché, akár a braziliai indiánok, valamint több, teljesen kiirtott észak-amerikai indián törzs esetében a kiirtottak arányszáma a holocaustot éppen úgy nem teszi egyedivé, mint a likvidáltak abszolút száma. Ami a likvidálás gyorsaságát illeti, az sem igazán páratlan. Sztálin 1932 és 1934 között az ukrán lakosság mesterséges kiéheztetése során – amikor „csupán” 760 ezerre becsülik az éhenhalt (és sok esetben a szülők által megevett) gyerekek számát – „egy időegységre” számítva semmivel sem érte el lassabban a célját, mint Berlin. Melyhez még hozzá kell adni az NVKD, a szovjet titkosrendőrség közvetlen (például lelőtt) áldozatainak számát. De a hutuk is 100 nap alatt egymillió tuszit öltek meg 1994 tavaszán fegyverrel és bozótvágó késsel, vagyis naponta tízezret, 5 és fél percenként egyet, írja Nat Hentoff a Washington Post 1999. január 16-i számában és megjegyzi, közben a Clinton-kormány semmit nem tett a népirtás megakadályozására.
A holocaust egyedisége mellett felhozott másik érv a genocídium szándékossága. Vagyis, hogy az 1942. január 20-án tartott wannsee-i konferencián elhangzott, hogy Németországot – nem az egész világot – „zsidótlanítani” kell és az európai zsidókat keletre kell deportálni. Ami semmiképpen nem ítélhető egyfajta „messianisztikus” direktívának, hiszen nem egy nép teljes kiirtására vonatkozott, hanem annak egy földrajzilag körülhatárolt területen élő részére. Nem is szólva arról, hogy 1944 késő nyarán Himmlerék felajánlották, hogy az életben maradt zsidókat pénzért és felszerelésért szabadon engedik, amely „üzlet” pontosan a Nyugat elutasításán hiúsult meg, állítja Jehuda Bauer, a jeles holocaustkutató. De még akkor is, ha az egész zsidóság kiirtására adott parancsnak értelmezzük a wannsee-i jegyzőkönyvet, azt tudjuk, hogy a wannsee-ihez hasonló konferenciát tartottak Isztambulban is, a volt ottomán fővárosban, ahol, kellően dokumentáltan, öt résztvevő – három pártvezér, a kémelhárítás és a gerillák elleni hadviselés vezetője, valamint a nemzetbiztonsági hivatal feje – határozta el az örménykérdés radikális, végleges „megoldását”. Ennyit arról, hogy a holocaust e tekintetben, vagyis egy népcsoport kiirtásának szándékának meglétében, szintén nem egyedülálló. De felmerül itt az a kérdés is, vajon nem mindegy-e az áldozatnak, hogy egy kinyilvánított szándék eredményeként vagy annak hiányában ölik meg? Nem mindegy az, hogy a XIX. században Colorado és Kalifornia állam kormányzói hivatalosan szólították-e fel az állam lakosságát (ezt tették), hogy minden útjukba eső indiánt kiirtsanak, miközben állami költségvetésből finanszírozták a halálbrigádokat, vagy hogy ezt bármilyen hivatalos irat vagy kinyilvánított szándék, netán titokban tartott parancs értelmében hajtották volna végre? Nem inkább az a lényeg, hogy az észak-amerikai kontinens eredeti indián lakosságának 95 százalékát kiirtották, csecsemőket lőttek le, felnőttek nemi szervét vágták ki és tették ki közszemlére?Vannak persze, akik az indiánok kiirtását relativizálni akarják. Akiket nyugodtan nevezhetnénk „revizionistáknak” Közülük egyesek azt állítják, hogy az indiánok eltűnésének nagy részét nem lehet szándékos cselekedetek – értsd népirtás – következményének tekinteni, mivel legtöbbjük a romló életkörülmények következtében szerzett betegségekbe és a fehér embertől kapott kórokba halt bele. Csakhogy, és ezt Raul Hilberg, a holocaust egyik legnagyobb nemzetközi szaktekintélye állítja, kétmillió zsidó pusztult el a gyűjtőtáborokon és haláltáborokon kívül, és felük betegségben. Netán őket sem kellene a teljes halálesetekbe beszámítani, mert az Endlösung „nem szándékolt” következményeiben vesztek oda?
A kettős mérce alkalmazói közül néhányan azt is állítják, hogy az indiánok „nem számítanak” a népirtás áldozatainak, mert halálukat egy hódítással szemben tanúsított fizikai ellenállás okozta. De ha a leigázás elleni harc egy csoportot automatikusan diszkvalifikál a genocídium meghatározásából, vajon mit tegyünk azokkal a zsidókkal, akik a holocaust idején álltak ellen a náciknak a varsói gettótól kezdve a lengyel erdőkig és azon túl is? Márpedig, mint Jehuda Bauer, a már idézett holocaustkutató írja, Lengyelországban a zsidók több mint száz gettóban álltak ellen fegyveresen a nemzetiszocialistáknak, és még a haláltáborokban is több, jelentős felkelést szerveztek, ami után minden esetben az ellenállás résztvevőit és, természetesen, vezetőit lemészárolták.
Az indiánok igen „hatékony” kiirtása bagatellizálásának természetesen van egy másik, igen súlyos, rasszista eleme. Mivel, a rasszista „tudósok” szemében az egyik indián úgy néz ki, mint a másik, Észak- és Dél-Amerika indiánjait egyszerűen „indiánokként” kategorizálják (ahogyan az „ázsiaiakkal” vagy „afrikaiakkal” szokásos), míg az európaiakat gondosan megkülönböztetik egymástól vallási, kulturális, etnikai és nemzeti alapon, és senkinek sem jutna eszébe például a bosnyákok etnikai alapú tisztogatását „európai” tisztogatásként általánosítani. Az indiánok esetében – akik közül például az inkáknak és a majáknak annyi közük van (pontosabban, volt) egymáshoz (indiánok), mint például az albánoknak az izlandiakhoz (európaiak) – a különbségtétel kényelmes hiánya azután ahhoz vezet, hogy egyes, a föld színéről is tökéletesen eltüntetett őshonos népeket így nem kell a „népirtás” kategóriájába sorolni, hiszen „az indiánok megmaradása” bizonyítékául egy Arizonába látogató turista is a saját szemével láthatja a skanzenben üldögélő, egyébként nyomorult, szőnyegszövő indiánokat. Vajon mit szólnának azok, akik ezt az etnoimperialista álláspontot foglalják el, hogyha valaki azt állítaná, a soá az indián népességpusztulás analógiájára „nem számít” hiszen a 400 milliós Európának csupán másfél százalékát (a zsidó lakosság aránya a teljes európai lakossághoz képest) pusztították el?
Amerika „felfedező” gyarmatosítói a helyi csecsemőket (akkor még komoly készlet állt rendelkezésre) kutyaeledelként használták, a lemészárolt felnőtteket pedig széthasított marhákként lógatták fel a verandákra, hogy, egy-egy női mellet leszelve, legyen mit főznie a rabszolga-szakácsnak a fehér betolakodó feinschmeckerek ebédjére, miközben, jeles szórakozásul, a férfiak herezacskóit pénztárcaként használták azok a conoisseurök, akik tudták értékelni az igazi egzotikumot (l. Stannard idézett könyvét). Nem mintha északabbra ne lett volna kéznél hasonló ideológia: mint Andrew Jackson amerikai elnök mondta az amerikai kongresszusnak azok számára fájóan emlékezetesen, akik nem hisznek a fajok egymás fölé-, illetve alárendeltségében: a helyi népek kiirtása lényegében „az egyik nemzedék kipusztítása azért, hogy helyet csináljunk a következőnek”, idézi Ronald T. Takaki Vasketrecek: faj és kultúra a XIX. századi Amerikában című, 1979-ben megjelent könyvében. Fröhlich Róbert tábori főrabbi a budapesti gettó felszabadításának 54. évfordulója alkalmából, tudósít a Népszabadság január 19-i száma, a zsidók legyilkolását „a világtörténelem leggyalázatosabb csapásának” nevezte: „A zsidókat először kitiltották az élet minden területéről, aztán magából az életből is. Módszeresen legyilkolták és gyári áruként dolgozták fel őket csak azért, mert Mózes hite és tanai szerint éltek.”
Mitől egyedi hát a holocaust a népirtások történetében? A megöltek számától? Mint láttuk, nem. A likvidáltak arányától? Mint láttuk, attól sem. A kipusztítás sebességétől vagy hatékonyságától? A szándékosságtól? Egyiktől sem. Azok, akik a soá egyediségét hangsúlyozzák, előre levont következtetéseikből indulnak ki, átrostálják őket a tények szitáján, majd a már eleve levont következtetésekhez érkeznek vissza és kijelentik,lám, a soá egyedi. A körkörös érvelés klasszikus esete. De ezt a logikai akrobatikát szinte minden genocídium fölött elvégezhetjük, ha a rasszizmus vagy etnocentrizmus védőhálóját kifeszítjük: Kambodzsától és Kelet-Timortól Bosznián át Ruandáig.
Vajon miért állítja Erős Ferenc e cikk elején, hogy a soá egyediségének megkérdőjelezése „botrányos” és „igazságtalan”?
Phillip Lopate szerint itt egyfajta „kiirtási büszkeséggel” állunk szemben, amely a zsidóknak „privilegizált nemzeti státust nyújt a morális kitüntetettek listáján”. Zygmunt Bauman szerint Izrael teokratikus állama, mely államalkotó népét Isten választottjának tekinti, a holocaustot „saját politikai legitimitása bizonyítékának használja, egyfajta carte blanchként múltbeli és jövőbeli politikája igazolásához és, mindenekelőtt, előlegként minden olyan igazságtalanságra, melyet majd elkövet a jövőben.” Ez az a hamis állítás – teszi hozzá Bauman a Modernitás és a holocaust című könyvében Karl Jasper „életfenntartó hazugság” kategóriáját idézve –, amelyért másoknak olyan nagy árat kellett és kell fizetniük. Ennek a gondolkodásnak természetes, rasszista következménye a más népek által elszenvedett népirtás elkenése vagy az arról adott információ egyszerű letiltása, mint ahogyan ezt egy izraeli kormányzati történészekből összeállított bizottság tette, amikor a Merec párti oktatási minisztérium 1995-ben egy középiskolai történelemkönyvbe fel akarta vetetni az örmény és cigány holocaustot.
Azok, akik saját holocaustjuknak erőszakosan és kategorikusan egyediséget követelnek, szinte minden esetben az érdekérvényesítésben gyengébb népek holocaustját leértékelik. Ez a fajta magatartás egyet jelent az antiszemita történelmi revizionisták viselkedésével, akik tagadják a zsidók szenvedését a soában, és akik pontosan azt állítják a soáról, mint a soá „egyediségét” fenntartók általában a többi genocídiumról: hogy a megöltek száma túlzott, a halálesetek provokáció vagy háborúzás eredményei. Az egyediség narcisztikus állítása mások szenvedésének tagadásával párosul, ami ugyanannak az értéktelen, sőt galád „éremnek” a tüköroldala. És ha van, ami mérhetetlenül botrányos, igazságtalan és egyszersmind kiirtandó, akkor az éppen ez a nézet.

Lovas István
közíró

Ennyit tegyünk meg, ha erre hivatkozunk.
A szándékos hiba teszt, elnézést érte.
Tisztelettel
Tiborc