Semmivel nem jobb sajnos. Gyakran a sírhantja közelébe kell mennem, mert most ott érik a füge és ha látom, mindig sírok. A monitorom asztalán is van néhány fotó róla, azokat is nézegetni szoktam. Muszáj megnézni őt. Nem tudom elengedni. Sokat sírok. Most is hogy írok róla.

Ébredéskor mikor indulok a szobámból, a bejárati ajtó üveg részén át látszik a lábtörlő. Reggel mindig ott szokott ülni cica, várja a bebocsájtást, és egyből a hűtőhöz veszi az irányt.

Még mindig ránézek reggel a lábtörlőre és szörnyű hogy üres a helye.

Majd könnyebb lesz egyszer. De ki tudja. Engem a családban csak az apai nagymamám szeretett. 79-ben hagyott itt, és még mindig kicsordul a könnyem ha nézem a fényképét. Lehet hogy cicával is így járok. Az előzőeket is nagyon szerettem, de ő különösen kedves volt.

Tudom, nem jó keseregni, mert az árt nekünk. De bízom benne hogy könnyebb lesz.