Lengyel Tamás

nekem rólunk vagy neked rólam
 
idő van. vagy inkább el is járt minden
fölött amit gondolok, ami vagyok,
amit tanítottak néha vidám máskor durva démonok
rohamosan gyengülő szemem nem
kell sokáig meresztenem hogy lássam
új urak vannak a házban
pedig mintha még csak nemrég születtek.
de ahogy hallgatom ezt az orosz rapet,
nem épp csak elszontyolodom, majd beledöglök –
tessék, ilyenkor is rágódom a szavakon –
hogy ha régen egyszer-egyszer tudtam is
feltárni azt ami legbelül van,
most már azt sem sejtem, hogy hol...

fiatalon szeretném magunkat elképzelni
ugyanaz a nagy mamlasz lennék
aki megint rajongna érted
eljárna a fellépéseidre és abban hinne
hogy mekkora öröm lehet
az együtt felnevelhető két-három gyerek
tanulni egymás hibáiból
no worries és no alcohol
közösen vigyázva hogy az ifjak
se mindig engedjenek a démonaiknak.
aztán ha majd az Ung hattyúkat ringat
lefelé olyan lassan mintha
csak idősödő lépteinkhez igazítna
egy-egy szekvenciát a parton,
kicsit előrehajolsz, én is meghajtom
vén fejem, a víz felé mutatsz
és egyszerre elmosolyodunk.

azt mondod mindent közösen szerettél volna
és én már ezt is másképp értem,
attól függően, hogy neked vagy nekem közös.
közös hullámhosszon a remegésem
a tieddel ami az egymásnak feszülő
sérelmeinkből fakad.

idegen szó is akad rá – esszenciális tremor.
more worries így more alcohol.
más idegen szó, illúzió
ez ügyben szintén könnyen alkalmazható,
bár manapság úgyis fő árucikk lett
régen ilyen volt még nekem az ihlet
abból sem lesz már semmi soha
de talán már egyikünk sem ostoba
bízni. a fiad, az én mostohafiam az,
aki mikor először olvasta a verseimet,
és úgy mint aki elhitte, hogy valami fontos lehet
bennük ha mégoly mélyen rejtve is,
most bizalmáért hálából
kézhez kaphatná ezt az írást,
ami végre, mint a periszkóp, képet ad valamiről,
de ami végül arról szól
hogy fájón búcsúzkodom az anyjától.
búcsúzkodom, ha nem is búcsúzom el.
valami kell még fagy helyett, ha nem is tavasz,
legyen csak kora október. Érdekel még
a végkifejlet hátha ez nem az.