Szente B. Levente

A nagy csönd előtt

            ... Még érzem hajának illatát,
csókjainak forróságát, bánatát,
örök kegyelmét,
ahogy a fák között lopództunk,
és a csiklandós  esti szél
bennünket átjárt ...
            Ahogy szálltak vélünk a percek,
s az évek csöndesen halni mentek.
Emlékszem a rettegésre, a magányra,
mi aztán úrrá lett rajtunk.
            Láttuk  hogyan roskadnak földre a fák:
vélük öregségünk, harcunk, emlékünk
lázongva homokká vált.