Arsen Dedić
    
Ballada mulandóságról

Szétszórt magokként
bolyongva a világban
bizonygattuk –
átmeneti időszak.
És nem tudva
eltévedt hajón vagyunk,
míg a vizet néztük
kiáltottuk: „Szárazföld!”
Mikor a bús esős éjben
rövid csókokat váltottunk
bizonygattuk
majd ezután jön a szerelem.
Sok mindent megígértünk,
megint csak ideiglenesen.
Minden helyre rámondtuk –
másikat találunk.
Mikor érett a gyönyör,
közeledett az ünnep,
megint ráfogtuk –
ez nem az igazi.
Mikor távol voltak a barátok
és lassan múltak a napok,
bizonygattuk
hamarosan visszatérnek.
Ahol a legtöbbet adtuk
és legkevesebbet kaptuk
gondoltuk – ez
átmeneti állapot.
Mikor vesztek a napok,
bizonygattuk: „Sebaj”
és hittük
ezután jön a Kánaán.
Messzire mentünk akkor is
mikor már régen megérkeztünk.
Alig kezdtünk valamibe,
máris máshol voltunk.
És maradtunk
az elfolyó víz mellett,
így, feltáratlanul,
divatja múltan.
A megkezdett mesében,
nyoma veszett szerelemben,
mert csak a házak
küszöbéig értünk.
A sosem használt tárgyak
ideiglenes rendjében
észre sem vettük,
egyedül vagyunk, megöregedtünk.
Míg hittük
csak az út változik,
a viszontlátással
önmagunkat búcsúztattuk.

_{/Fehér Illés ford./}