Joszif Alekszandrovics Brodszkij

Egy zsarnokra

E kávéházba járt: itt görnyedett;
civilben még - kopott posztókabátban.
Később a jámbor törzsvendégeket
lecsukta mind, a világkultúrával
így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám,
csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze,
unatkozott, s a huszonegyes évben
csatákat veszített egymás után.
 
Nem élte túl a bosszú az Időt.
Most zene harsog, tréfákon derülnek
az emberek nyüzsögve. Ám előbb
körülsandítanak, mikor leülnek.
Körül matt műanyag, nikkel, vakít;
brómnátriumszagú a sütemény is.
Záróra tájt, színházból jőve, mégis
- inkognitóban bár - őt látjuk itt.
 
Felpattan mind, amikor ő belép.
Ki kötelességből, ki az örömtől.
De ő egy csuklómozdulattal rögtön
leinti őket: ennyi épp elég.
Kávéját issza - jobb, mint hajdanán,
elterpeszkedve perecet ropogtat,
oly finomat, hogy dicsérnék talán
ők is, ha feltámadnának, a holtak.

_{/Baka István ford./}