ÉS, XLIV. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM, 2000. április 7.

VÁSÁRHELYI MÁRIA:

Kinek a szégyene?

1998 karácsonya elôtt néhány nappal a miniszterelnök kedvenc lapja, a Napi Magyarország, talán a szokásosnál is mocskosabb hangvételű vezércikkben méltatta személyemet. A cikk apropójaként egy, az ÉS-ben néhány nappal korábban megjelent írásom szolgált, a fôszerkesztô-helyettes által jegyzett publicisztika - szokás szerint - nem az általam leírtakra reagált, hanem arról elmélkedett, hogy ha valaki olyan elvetemült, bűnös családból származik, mint jómagam, és mindemellett még elmebeteg is, akkor annak egyrészt "szégyenében süljön le a pofájáról a bôr", másrészt "fogja be a száját", "szégyelljen kiállni az emberek elé", fôképpen pedig "ne legyen úgynevezett független médiaszakértô, és ne írjon kolumnákat errôl a témáról, mert az mindenkitôl hihetô, csak éppen tôle nem" (l. családi háttér és elmebéli állapot). A vezércikk egy metaforára épült, amelyben a szerzô engem (Eörsi Istvánnal párba állítva) a krokodilok csoportjához sorol, megjegyezve, hogy "...a krokodilbôr bírja a kiképzést. Cipôt csinálnak belôle", majd végsô konklúzióként: "Talán sejtik, mire futtatom ki ezt az írást. Hát persze a krokodilbôrre, ami Eörsiéket Vásárhelyiékkel összeköti" (és amelybôl cipôt csinálnak). A gyalázkodás egyéb részeit mentálhigiénés megfontolások által vezérelve nem ismertetem, mivel már az idézés puszta tényétôl is mocskosnak érzi magát a polgár. S minthogy - néhány viszonylagos békeévtôl eltekintve - kora gyermekkoromtól, rendszerfüggetlenül mindenféle hatalom a "rendszer ellenségeként" tartott számon, így nem mondhatom, hogy szokatlan számomra a helyzet, kiváltképp mivel valójában a megbélyegzôk köre is ugyanaz; többségében (volt) pártpropagandisták, munkásôrök, besúgók és feljelentôk lepleznek le ma is. Az ilyen színvonalú és hangnemű írásoknak mindamellett természetesen nem örül az ember, ám már nem is nagyon csodálkozik, az pedig eszébe sem jut, hogy bármilyen módon reflektáljon ezekre.
1999 ôszén azonban egy sajtóreggelire voltam hivatalos, ahol Magyarországon dolgozó külföldi újságírók kérdezgettek a honi sajtóviszonyokról. A beszélgetés során egyebek között említést tettem errôl a cikkrôl is, felidézve annak konklúzióját, mely szerint az olyan "krokodilokból", mint jómagam, cipôt szoktak csinálni. A sajtóbeszélgetésen részt vett egy holland újságírónô, a kereszténydemokrata szellemiségű Trouw című napilap munkatársa is, aki hónapokkal késôbb elemzô cikket írt lapjának a magyarországi politikai és sajtóviszonyokról, és ebben az írásában egyebek között megemlíti, hogy a kormány kedvenceként számon tartott Napi Magyarország egyik vezércikke azt írta, hogy "egy bizonyos baloldali médiaszociológus bôrébôl lámpaernyôt kellene készíteni". Minderrôl én csak akkor értesültem, amikor telefonon keresett Stépán Gábor, a Napi Magyarország újságírója, aki nem mást kért tôlem, mint hogy mondanám meg, mikor akartak ôk lámpaernyôt csinálni a bôrömbôl, mivel ô csupán néhány hónapja dolgozik a lapnál, és így megkímélhetném a keresgélés fáradságos munkájától. A lámpaernyôt cipôre helyesbítve megadtam a megjelenés paramétereit. Néhány nap múlva S. szignóval cikk jelent meg a Napi Maóban, amely - a lap hagyományaihoz híven - terjedelmesen boncolgatja a holland újságírónô családi viszonyait és férjével közösen üzemeltett "gyanús" vállalkozásait, valamint kötelezô gyakorlatként felemlegeti családom bűneit, majd tájékoztatja az olvasót, hogy "sajnos kitartó próbálkozásunkat nem koronázta siker: ehhez legalább hasonló mondatot sem találtunk".
Alig egy héttel ezután a közszolgálati Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorában Lovas István jegyzetét a TIB '56-os tagozatának felhívása vezette be: "(...) Sajnos, az Antall-kormány sem füstölte ki a bolsevista-liberális hatalmat a sajtóból, és ennek azóta is nyögjük a következményeit. A szemforgató magatartás, amit a két fent említett párt folyamatos hazug beállítása sulykol, emlékeztet a goebbelsi-zsdánovi, világközvéleményt romboló propagandára. Hazudjunk mennél nagyobbat, annál inkább hisznek nekünk. Az MSZP-SZDSZ módszere abban is hasonlít a fasiszta-bolsevista propagandára, hogy nem átall ágensein keresztül idegen hatalmaknál támogatást keresni" (betűhív idézet a műsor internetes megjelenésébôl). A hangulatos bevezetés után Lovas, illusztrálva a TIB közleményének igazságtartalmát, rátért a "cipô versus lámpaernyô"-ügyre. Miután némi globális zsidózással toldotta meg a Napi Magyarországban a holland újságírónôrôl és rólam írtakat, kötelezô ujjgyakorlatként sort kerített a baloldali liberális médiaelit heti aktuális leleplezésére, amiért mélyen hallgat a skandalumról, az "országos botrányról", melyet én okoztam (feltételezhetôen azzal, hogy a holland újságírónô cipô helyett lámpaernyôrôl írt). Ezt követôen felszólította "a máskor a szélsôségekre oly kényes média-elitet", hogy szólítson fel engem a nyilvános bocsánatkérésre, amiért a világ közvéleményét a "lehetô legaljasabb módon becsaptam", és ezáltal "hatalmas kárt okoztam", majd ugyanezzel a lendülettel "kedvenc" pártomat arra buzdította, hogy azonnal határolódjon el személyemtôl. (Vajon honnan tudja, hogy melyik párt a kedvencem? Nyilván ugyanonnan, ahonnan származásomról, kapcsolataimról tájékozódik. Ez volna a polgári mentalitás? A módszer inkább a politikai rendôrségére emlékeztet.) S hogy miért is e hevület? Az ok nem lehet más, mint hogy a holland újságírónô cipô helyett lámpaernyôt emleget, az efféle tárgyi tévedés pedig, a jelek szerint, mind a kormánylap, mind pedig a közszolgálati rádió etikai kódexében a fôbenjáró bűnök között szerepel. Hogy a holland újságírónô "tévedése" miért az én bűnlajstromomat bôvíti, nehezen érthetô, de mindegy is, hiszen pontosan tudjuk, hogy ezekben a szélsôjobboldali mocskolódásokban nem a ráció, hanem az üzenet a fontos. Mindezek fényében annak már talán nincs is jelentôsége, hogy Lovas állításával szemben én a Napi Magyarországnak soha nem nyilatkoztam sem errôl, sem másról, és az sem fontos, hogy szemben a közrádióban sugalmazottakkal, a holland újságírónô, saját állítása szerint azért, amit írt, írásának tartalmi részéért soha nem kért bocsánatot a Napi Maótól. A történet teljességéhez tartozik, hogy a Lovas és elvbarátai szerint rendkívül kiegyensúlyozatlan, a liberális-bolsevik médiaelit által uralt közszolgálati rádióban, amelyben ô hetente olvassa fel uszító, szélsôséges, rasszista jegyzeteit, én, aki szerinte az inkriminált médiaelit egyik oszlopos tagja vagyok, az elmúlt két év során csupán egyetlenegyszer szólaltam meg, ám a velem interjút készítô újságírót két hét múlva kirúgták az intézménytôl. Lényegében hasonló a helyzet a közszolgálati Magyar Televízióban is, azzal a különbséggel, hogy oda én - mint az uralkodó médiaelit meghatározó személyisége, akit mindmáig nem sikerült kifüstölni - az elmúlt két évben be sem tettem a lábam (valószínűleg ezért nem sikerült kifüstölni sem). További különbség a közszolgálati rádió és televízió között, hogy utóbbiból már azokat is kirúgják, akikrôl csak feltételezik, hogy rosszat gondolnak a hatalomról. Ugyanennél az intézménynél a politikai tájékoztatást ma már annak a Demokrata című hetilapnak a munkatársai irányítják és ellenôrzik, amely - miközben egész Európa az új osztrák kormány elszigetelésén fáradozik - címlapján hatalmas betűkkel "Isten hozott Jörg" felirattal köszöntötte Haider pártjának kormányba kerülését. Lovas István pedig - aki a Demokrata vezetô publicistája - az MTV elnökének tanácsadójaként gondoskodik a felnövekvô közszolgálati újságíró-generációk megfelelô szellemiségű képzésérôl.
2000-ben tehát ilyesmikrôl szól a kormányhoz közeli sajtó Magyarországon. Ennek azonban az égvilágon semmi köze sincsen se polgárhoz, se konzervativizmushoz, mindez nem más, mint egyszerű sajtógengszterizmus.
Epilógus: Ha én jobboldali, konzervatív értelmiségi lennék (aminek persze nincs sok realitása), akkor mostanában esténként a nemzet sorsa és a saját osztályom iránt érzett aggodalomtól vezetve elalvás elôtt kötelezôen egy Bibó és egy Márai nevű valódi polgár műveit olvasgatnám, hogy egyetlen pillanatra se feledkeznek meg arról, hogy "Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkébôl a "jobboldaliság" címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ô mint "keresztény magyar ember", elôjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért mert "keresztény, magyar úriember", joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem "keresztény, magyar" vagy "úriember", tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: (...) amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet." (Márai Sándor: Napló, 1943-1944.)