Saját véleményem szerint a tudományos módszertan valóban egyfajta evolúciós módon alakult ki (és alakul még tovább!), de mindig újabb és újabb megállapodásokkal, azaz a definíció alapján tudománytalanul. Tény, hogy még a mai napig használható, de bármikor előállhat olyan tény, amely megkérdőjelezheti minden tekintetben lévő használhatóságát.

 

Lényege az emberi agyban olyan mechanizmusok kialakulása, amelyek megfelelnek az objektív természeti törvények létezését lehetővé tévő alapoknak (logika, kauzalitás, ellentmondásmentesség), azaz maga az emberi értelem. A problémát - itt nem részletezetten - az jelenti, hogy az agyban szükség van a tagadás mechanizmusára is hozzá, illetve a végtelen fogalmának használatára. Ám - mai tudásunk szerint - egyik sem az objektív valóság része, hanem egy-egy könnyítő eszköz a hatékonyság érdekében. Emiatt létezik ellentmondás, ami a természetben nincs. A Gödel tételek, és hozományai is ezen alapulnak, és egyébként miattuk vagyunk képesek hazugságra is. Tehát gondolatban olyan irányba haladni, amely a természetben nincs. Ezt a tévutat nevezi az ősi izraeli hagyomány bűnnek, amely a héber nyelvű szó esetén "célt tévesztett nyílvesszőt" jelent. (Tehát nem a büntetendő cselekményt fedi egy az egyben le).

 

Mivel az emberi agy így működik, lehetetlen, hogy ne tévedne időnként tévútra pláne, hogy van egy ősibb és erősebben ható régiója, a hippokampusz is, amely nem része az előbb említett értelemnek. Ám központja a hosszú távú memóriának, illetve benne van - új felfedezés szerint - közösen(!) az élvezet és a fájdalom központja is. Tudatosan nem tudjuk ezt befolyásolni, és cselekedeteink minden esetben innen indulnak ki, mégpedig az innen származó érzésekből. Alapból ez fölülbírálja az értelmet is! Sőt az értelmet az agy arra használja, hogy kimagyarázza azt, hogy miért tesszük éppen azt amit teszünk, és ami az érzésből motiválódik. (ezek viszonylag új felismerések, nem én találtam ki). Ehhez felhasználja tehát a logikát, kauzalitást, ellenmondásmentességet, feltéve ha azok bármelyike nem sérül meg valamitől. No és a tagadást is, illetve a végtelen mint általánosítás jelenik meg.

 

Ezt az előbb befolyásolhatatlannak mondott mechanizmusra azonban komoly kondícionálásokkal (tanulás, önfegyelem gyakorlás, stb.) mégis csak hatni tudunk bár hosszú folyamatokban. Nagyon gyors hatású azonban a megélt traumák szerepe, amelyek azonnal és kitörölhetetlenül bekerülnek ide, úgy hogy évtizedek múltán (lehet az 80 év is) élesen előjönnek, és ezek a bekerülések a fájdalom/élvezet átélése által történnek meg. (durva példa, de pl. egy nemi erőszak/molesztálás is mindig bekerül, akár fáj, akár - nem ritkán - orgazmust is okozhat).

 

Egész életünkön át elkísér, hogy tudunk szorozni, olvasni, bár már nem emlékszünk hogy tanultuk. És olyan behatások is, amelyek kora gyerekkorban értek traumaként (pl. magára hagyás), és szinten nem is emlékszünk rá.

 

S akár hisszük, akár nem, de a tudománnyal való kapcsolatunkat is mindez befolyásolja, s azt, hogy miként gondolkodunk bizonyos dolgokról. Szubjektív módon, érzésekből táplálkozva, és azokat logikussá kimagyarázva, mintha nem is az érzéseinkből erednének. S anélkül, hogy észre vennénk, hogy ez a folyamat zajlik le bennünk.

 

A világ objektív, az embertől független módon működő törvényekkel. Ám amióta a fentiek tudását birtokomba vettem (nem kitaláltam), kénytelen voltam a tudománnyal való véleményemet átalakítani, és elfogadni, hogy azok mind szubjektív élményekből származnak, benne a tanulástól kezdve a minden emberben ott lappangó traumákat, a gyakorlásokat. Kész csoda, hogy nem ritkán egymással szót tudunk érteni, és ezt a csodát mindig a körülöttünk lévő kultúra képezi, kultúránként eltérő módon.

 

A tudomány emberi, így - véleményem szerint - nem létezik objektív tudomány. Maga a külvilág objektív, és a tudományt szubjektíven fogja mindenki fel.