Ray Bradburry

 

Marsbéli krónikák

 

(folytatás)

 

 

2026. augusztus. Langy esők jönnek

 

 

 

A nappali szobában a beszélő óra énekelni kezdett: Tik-tak, tik-tak, hét óra, ébredjetek szép szóra! – mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a reggelben. Az óra tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli…

   A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéből kitálalt nyolc szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet szalonnát, két kávét és két pohár hideg tejet.

   – Ma 2026. augusztus 4-e van – mondta egy másik hang a konyha mennyezetéről – Allendale városában, Kaliforniában. – Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg lehessen jegyezni. – Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági évfordulója. Esedékes a biztosítás-, a víz-, a gáz- és a villanyszámla.

   Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek előtt.

   Tik-tak, tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába, munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak, nyolc óra…

   De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit. Kint esett az eső. Az időmondó doboz a külső ajtón nyugodtan énekelte: Eső, eső el nem állt, esernyő kell, és kabát… És az eső visszhangosan kopogott az üres házon.

   Kint csengő szólt a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét becsukódott.

   Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér olyan lett, mint a kő. Egy alumíniumkar egy kagylóba söpörte az egészet, forró víz zúdult rá, lemosta egy fémgaraton, ott felaprózódott, és lefolyt a távoli tengerbe vezető csatornába. A piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó szárazon kerültek megint elő.

   Negyed tíz, takaríts... – énekelte az óra.

   A fal rejtett rekeszeiből kis robotegerek surrantak elő. A szobákban hemzsegtek a csupa gumi és fém takarítóállatkák. Sűrű koppanásokkal végigpásztázták a székeket, átgyúrták a szőnyegek minden szálát, felszívták a rejtett port, azután, mint titokzatos megszállók, eltűntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük kialudt. A ház tiszta volt.

   Tíz óra! A nap kibújt az eső mögül. A ház egyedül állt a csupa rom és hamu városban. Ez volt az egyetlen ép ház. Éjszaka a romváros mérföldekre látszó radioaktív sugárzást bocsátott ki.

   Negyed tizenegy. A kerti locsolók arany szökőkutakat lövelltek, szétszórt csillogással töltötték meg az enyhe délelőtti levegőt. A víz lemosta az ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati oldalon, amelyről a fehér festék egyenletesen leégett. A ház nyugati fala néhány foltocskát kivéve teljesen fekete volt. Az egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A másik, mint egy fénykép, asszonyt ábrázolt, amint lehajlik virágot szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen titáni pillanatban fára égetett képek, egy kisfiú, ahogy a levegőbe ugrik, fölötte magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka akarja felemelt kézzel elkapni a labdát – amely soha többé nem esett a földre.

   Az öt festékfolt – a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda – megmaradt. A többi vékonyan elszenesedett.

   A locsolók enyhén permetező esője megtöltötte a  kertet lehulló fénnyel.

   Mindeddig megőrizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte, „Ki az? Mi a jelszó?” – és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem kapott választ, becsukta ablakait, lehúzta redőnyeit, és vénlányos szemérmességgel és gépesített paranoiával védte magát.

 

 

Aranyszínű felfújható ház a Marson