Ray Bradburry

 

Marsbéli krónikák

 

(folytatás)

 

   – Oda temetjük a négy kereszt mellé. Úgy gondolom, ez volna a kívánsága.

   A nő szelíden a kapitány csuklójára tette a kezét.

   – Biztos vagyok benne.

   A parancs elhangzott. A család követte a menetet lefelé a dombon. Két férfi vitte Hathawayt egy letakart hordágyon. Elhaladtak a kőkunyhó és a raktár mellett, amelyben Hathaway sok évvel ezelőtt megkezdte munkáját. Wilder megállt a műhely ajtajában.

   – Milyen is lehet – töprengett – egy bolygón élni feleséggel és három gyerekkel, és aztán ezek meghalnak, és egyedül hagyják az embert a széllel és a csenddel? Mit csinálna ilyenkor az ember? Eltemetné őket, keresztet állítana a sírjukra, aztán feljönne a műhelybe, és elméjének és emlékezetének teljes erejével és ujjainak és géniuszának pontosságával darabról darabra összerakná, ami a felesége, a fia és a lányai voltak. Keze ügyében egy egész amerikai várossal, amelyből a szükséges felszerelést megszerezheti, egy ragyogó koponya bármit megcsinálhat.

   Lépteik zaját elnyelte a homok. Két ember már ásta a sírt a temetőben, mire odaértek.

 

 

* * *

 

 

Alkonyattájban visszatértek a rakétához.

Williamson a kőkunyhó felé intett.

   – Mi legyen velük?

   – Nem tudom – mondta a kapitány.

   – Nem kapcsolja ki őket?

   – Kikapcsolni? – A kapitány meglepődött. – Eszembe sem jutott.

   – Nem visszük őket magunkkal?

   – Nem, annak semmi értelme.

   – Hát itt hagyjuk őket úgy, ahogy vannak?

   A kapitány egy pisztolyt nyújtott át Williamsonnak.

   – Ha meg tudja tenni, erősebb lélek, mint én…

   Öt perc múlva Williamson visszatért a kunyhóból. Verítékezett.

   – Itt van a pisztolya. Értem már, hogy mire gondolt. Bementem a kunyhóba a pisztollyal. Egyik leány reám mosolygott. A többiek is. Az asszony megkínált egy csésze teával. Úristen, hiszen gyilkosság lett volna!

   Wilder bólintott.

   – Soha többé nem lesz semmi annyira tökéletes, mint ők. Úgy alkotta meg őket, hogy eltartsanak tíz, ötven, kétszáz évig. Igen, nekik éppen úgy joguk van élni, mint magának vagy nekem vagy bármelyikünknek. – Kiverte a pipáját. – Na, szálljunk be. Indulunk. Ennek a városnak befellegzett, nem vesszük többé hasznát.

   Lefelé ment a nap. Hideg szél kerekedett. Az emberek már beszálltak. A kapitány habozott. Williamson megszólalt:

   – Csak nem akar visszamenni… elbúcsúzni tőlük?

   A kapitány hidegen Williamsonra pillantott.

   – Nem a maga dolga.

   Wilder felballagott a  kunyhóba a  szeles sötétségben. Az emberek a rakétában látták az árnyékát a kőkunyhó ajtajában tétovázni. Azután egy női árnyékot láttak, és látták, hogy a kapitány kezet fog vele.

   Pár perc múlva ért vissza a rakétához.

 

 

* * *

 

Éjszakánként, mikor feltámad a szél a halott tenger fenekén, és süvít a  hatszögletű temetőben, a  négy régi és egy új kereszt fölött, kicsiny fény szivárog az alacsony kőkunyhóból, és míg a szél dühöng, és kavarog a homok, és magasban hideg csillagok égnek, négy alak: egy asszony, egy fiú és két leány rakja a kis tüzet odabent minden ok nélkül, és beszélgetnek és nevetgélnek. És estéről estére, évről évre az asszony kimegy, és minden ok nélkül felpillant az égre, karját egy hosszú percig a zölden égő Föld felé tárja, nem tudva, mit néz, és miért, azután visszatér, és rőzsét dob a tűzre, és a szél feltámad, és a halott tenger továbbra is halott.

 

 

Befagyott tenger a Marson