Szabó Lőrinc

A forzicia éneke

 

Sziromrügye kénsárga csőrét

naponta tolta mind előrébb,

kérge alól repesve tolta

– ki! ki! – a forzicia bokra:

ki akart repülni magából,

inni a kéken át a távol

Nap tündér csókját, mosolyogva

nézni kis öccsére, a somra,

s a barna kertre

s körül az alig-zöld hegyekre

és föl a parázsló egekre,

ahogy ő tud, lánggal, virággal,

mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal

csattogva-ragyogva ugy üt be

a szürke

koratavaszba, hogy a föld alatt

bizsereg tőle és kigyúl a mag.

Ma aztán szinte sistergett, ahogy

száz bimbaja egyszerre kicsapott:

tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék

ülték körűl az ágait, belepték

s mézükkel, selymeikkel úgy lobogtak,

lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak,

hogy utcahosszat

visszakapta látó szemét

a gyászos tél után a nép:

eleinte még

csak a szomszédság, a Pasarét,

aztán az egész ámuló vidék

őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég,

 

a forzicia arany énekét.

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]