Kányádi Sándor

Szürke szonett

meg ne tévesszen mosolyom
senkit az égvilágon
magamat rég nem áltatom
s tégedet sem barátom

de önnön rettegéseim
miért vetíteném rátok
inkább mosolygok feleim
akár a légtornászok

kihunyóban a csillagunk
ezen a korhadt kupolán
félve nézek a mélybe

isten csodája hogy vagyunk
mosolyogjatok vissza rám
nincs a csodának vége