Tóháti Zsuzsa

Vacsora
 
A pizzásdobozra írtam a neved,
mielőtt elsétáltam vele a szemétledobóig.
Régen mindig ráfirkáltuk a dobozokra,
hogy melyik a tiéd s melyikből ehetek én.
Ha már nem vagy itt, legalább a nevedet harsogja
az üres kartondoboz -
serceg a filc alatt a zsíros felület.
Így olyan, mintha a te pizzádat ettem volna meg,
pedig te sosem engeded, hogy bárki
beleegyen a kajádba.
Mindig azt mondod, hogy “ott a tied”.
Nem azért, mert irigy vagy,
egyszerűen nem bírod elviselni,
ha valaki más keze a tányérodon matat
vagy a pizzásdobozodban.
Van még ezernyi ilyen tulajdonságod,
amiket én sosem értettem, hiszen
nekem vannak tesóim, és
velük mindig mindenemet meg kellett osztanom.
Ez ilyen egyke dolog lehet.
Borospohárból is mindig
kettőt kellett elővennem, pedig
én simán ittam volna a poharadból,
engem az ilyesmi nem zavar.
De te nem szereted, ha érzed
valaki más szájának a melegét
a hűvös üvegpohár peremén.
“Nem illik”, mondod, de én
jól tudom, hogy ennél többről van szó.
Van benned valami elemi irtózás attól,
hogy megoszd mással is azt, ami a tied.
De mondom, nem irigységből van ez, talán
inkább nem szoktál ehhez hozzá,
azt hiszed, ha osztozol, akkor
belőled is kiszakad egy darab
vagy nem is tudom.