Itt ülök. Már lassan 4 hónapja… Kicsit hangos itt minden, de legalább most nyugodt az időnk.
Ezt akartam? Hát nem is tudom. Megérte? Hát nem is tudom. Talán. Kell még idő, hogy eldöntsem. Sokan csak hanyatló napjuk utolsó perceiben képesek tisztán látni életük döntéseinek eredményét. A mostani fejemmel azt mondanám, hogy akkor meg már mindegy…
Kívülről nézve nagyon jól nézek ki. Minden tökéletes. “De jó neki…!”
Édes istenem, na ezt inkább hagyjuk. Igaz pár évvel ezelőtt hasonlóan gondoltam én is.
Az egész egy színház, valódi színészek nélkül. Mindenki elhiszi. Sokszor még a valótlan színészek is.
Kinézek jobbra az ablakon. Kicsit felhős a táj.
Látok cirrostratust, cirrocumulust, sőt a messzi távolban, mintha egy cumulonimbus is kialakulóban volna. Közismertebb nevén zivatarfelhő. Eszembejut a feleségem családja. Áldja meg az isten az egyszerűségüket. Mezőgazdászok. Mit nem adnának egy kis esőért. Na de őket inkább hagyjuk, mindenki foglalkozzon a saját bajával.
Elmélkedek, közben meg szóltak a rádión, hogy növeljük a sebességet MACH 0.78-ra, majd fél perccel később MACH 0.79-re. Mielőtt válaszolnék összenézünk a kapitánnyal. Egy dologra gondolunk: sietünk, de nem ennyire! A gép maximum sebessége korlátozva van a hangrobbanás elkerülése végett. Könnyen fejtörést okozhatnánk magunknak, ha tovább növelnénk a sebességünket, azt meg a legkevésbé sem szeretné az ember, főleg ha egy utasszállító repülőgép pilótafülkéjében ül 240 utassal a háta mögött 10 kilóméter magasságban.
“Unable MACH 0.79” - válaszolom a légiforgalmi irányítónak, melyet szomorkás hangon vesz tudomásul. Nyilván a körülöttünk lévő forgalom miatt szerette volna, ha egy kicsit rákapcsolunk. Ez van haver! Oldd meg. Vállatvonva vesszük tudomásul a problémáját.
Igen, pilóta vagyok. Egy utasszállító gépet vezetek. Nem, nem vagyok szuperhős, ez csak egyenruha, nem köpeny.
Na tehát ezt akartam? Megérte-e?
Nehéz kérdés. Ha megnyersz egy háborút, számít, hogy mennyi az áldozatok száma?
Ha igen, akkor nem biztos, hogy megérte. Ezen még gondolkozok egy kicsit.
Persze, a pénz jó. Csak ne költenék ennyit. Sokszor úgy érzem magam mint a nincstelenek. Viccesen szoktam mondani a feleségemnek, hogy ne aggódjon, csak a hónap elejét húzzuk ki valahogy és újra milliomosok leszünk. Megvetően néz rám. “Barom”- suttogja halkan.
Hihetetlen egyébként, mindenki a saját szintjén nyomorog.
Na de vissza a valóságba. Tehát kinézek az ablakon…valahol Szerbia felett repülünk, látszik a balkán hegység még mindig havas láncolata. A táj tényleg gyönyörű. Szeretek reggel Nyugat felé repülni. Ekkora a nap a hátunk mögött ragyog, bevílágítva az elöttünk elterülő végtelen tájat.
Mennyi város, mennyi élet. Mindenki a saját kis világában. Fentről nézve tudatosul bennem igazán, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk. Rohanunk minden nap. Intézzük az elintézhetetlent. Aztán észrevesszük, hogy húsz évesek vagyunk. Egy pillantás és már harminc. Szuper. Honnan tudhattam volna annó, hogy a napok, melyek csak jöttek és mentek jelentik magát az életet. Ott van a kitűzött cél a legtöbbünk előtt és szinte senkinek nem tűnik fel, hogy a cél sosem jár egyedül. Aljas mód meghúzodik vele együtt a félhomályban életünk alkonya is.
Na, de utunk lassan nekünk is véget ér. Hamarosan megkezdjük a süllyedésünket Bari reptere felé. Szerettem azt a várost. Másfél hónapig onnan repültem. Egy kicsit talán olyan, mintha “haza” mennék.
Lassan úgy érzem magam, mint aki mindenhol otthon van, de igazábol sehol se. Érdekes érzés.
Na de, mostmár nem pötyögök. Tényleg süllyedünk.
Ciao