Bár a kérdés nem nekem szólt, de nem baj, ha én is megpróbálok válaszolni?
Szóval a nevében is benne van: félig teljesítmény, félig túra.
Nézzük először a túrát. Nem igaz, hogy nem látsz semmit, akkor nekimennél az első fának :-) Az igaz, hogy nincs másfél órád szalonnát sütni, de fölmászhatsz a kilátóra, ami nem is esik pontosan a túraútvonalba, fényképezhetsz, ha ismerősökkel vagy, remek alkalom a többórás együttlétet beszélgetésekkel kihasználni, új ismeretségeket köthetsz, de akár magadba fordulva meditálhatsz, a fontosnak látszó problémáidat újra átgondolhatod. Ismerek egy dzsúdómestert, aki a tanítványainak az övvizsgák szokásos anyaga mellé bizonyos túramennyiséget is előír. A legmagasabb fokozatok megszerzéséhez például egy teljesített Kinizsi Százast. Amikor megkérdeztem tőle, miért teszi így, azt válaszolta: Aki végigcsinál egy Kinizsit, az olyan dolgokat tud meg saját magáról, az önismeretnek egy olyan fokára jut, amit más úton sokkal nehezebben tudna csak elérni.
Ami a teljesítményt illeti: mindig lemérheted magad, hogy hol tartasz a fizikai (le)épülésedben. Én serdülő koromban komolyan atlétizáltam, és a versenyszellem, a teljesítmény iránti vágy megmaradt bennem. Mindig is azt mondtam magamról, hogy a jelvény és az oklevél miatt csinálom, hogy tudjak a környezetem előtt dicskedni. Egész addig, míg egyszer egy héttel lekéstem kedvenc túrámat, az Írottkő 70-et. Mérgemben tök egyedül végigcsináltam, és rájöttem, miért is csinálom. Helyretesz az emberben dolgokat. Tiszteletre, alázatra nevel. Megmutatja a helyes utat. Megtanít bánni önmagaddal.
De elkanyarodtam a mondandómtól. Szóval ami a teljesítményt illeti: az ember sokkal többre képes fizikailag, mint azt el tudja képzelni. Vagyis rosszul fogalmaztam: a teljesítőképességének határa jószerivel pont ott van, amennyit el tud magáról képzelni! Csak hit kérdése az egész. Meséltél a Hegyhát 50-es élményedről. Gratulálok, hogy végigcsináltad. Az első túra mindig a legnehezebb. A fiam, másfél évvel ezelőtt épp egy Hegyháttal kezdte, igaz csak a harmincassal. 7 óra alatt végigcsinálta. Ami azért is nagy szó, mert negyedikes létére és a 150 centijéhez 72 kiló volt. Talált egy pozitív dolgot, amivel az osztálytársai elismerését (és a nagymamák szörnyülködését:) kivívta, jöttek az érdeklődők, Őrség 30-on 3-an, Hegyhát 30-on heten voltak gyerekek, most május 13-ra már komoly kis csapatunk lesz az iskolatársakból; nem jössz velünk egy laza 30-asra? Ott majd megbeszéljük a dolgot.
Megint elkanyarodtam. Szóval, ha csak az maradt meg benned, hogy 50 km után két napig járni tanultál (ez egyébként természetes dolog), akkor rosszul készültél fel lelkileg, vagy 30-cal kellett volna kezdened (bár akkor is járni tanultál volna:-) Hogy mennyi erő legyen a lábadban, az a fejedben dől el, és ebben nagyon sokat jelent a tapasztalat: hogy be tudd osztani a lelki erődet, hogy tudd, mire vállalkoztál, és mi vár még rád.
Az első teljesítménytúrámra egy haverom hívott el. Szerencsés alkat, karatétól kosárlabdáig minden könnyen ment neki, ideális felépítésű srác volt. Ő egy évvel azelőtt végigcsinálta. Azt mondta, figyusz, nem lesz gond, végigfutjuk, glottgatya, futócipő, két szendvics, kis kulacs, lámpa nem kell, mert estére beérünk. Akkor még tudtam is én, mi az, hogy Kinizsi 100 :-) 250 kör a futópályán, osztottam-szoroztam és mosolyogtam: meglesz, persze. Nem volt bennem tisztelet. Aztán 20 km-nél elkezdett fájni a térdem, egyre rosszabbul bírtam, előjött az edzéshiány, a rossz zokniválasztás, a kevés ruha, a lámpa hiánya, nem sorolom: a baji vadászház előtt pár kilométerrel kimentem a műútra stoppolni. Utólag kiszámolva 91 km megvolt. A legmegalázóbb az volt a dologban, hogy a célban nem adtak virslit, ami a teljesítőknek járt, még pénzért sem! Kiközösítettek, megbélyegeztek: még egy pár virslire se vagyok méltó, mit keresek itt a tisztes teljesítők között. Akkor éjjel nemcsak meghaltam, de mindjárt a pokolra is kerültem.
A második túrám egy évvel később volt, 88-ban a legelső Írottkő. Útleveles túra volt, akkor még csak a sógoroktól lehetett felmenni. Haverok hívtak el, négyen indultunk. Bucsunál (55 km) ketten kiszálltak, a harmadik beindult és otthagyott. Az a 15 km iszonyú volt. Tök hulla voltam, mint te a Hegyhát után, és bár már nem volt sok hátra, de sok idő volt még, úgy döntöttem, hogy pihenek egy hosszabbat. Elkezdtem szintidőt meg átlagsebességet számolni, és ott az út mellett a fűben feküdtem másfél órát (ugye ne mondjam, hogy ilyet nem szabad csinálni :-). Amikor elindultam, a csillagokat láttam, mindenem fájt, kínomban (persze csak amikor nem volt mellettem senki) bőgtem. Csak azt tudtam, hogy nem maradhatok ott, de azt nem, hogy hogy jutok be a célba. Valahogy beértem. Ott éreztem meg először, hogy van Isten. Ne kérdezd, miért, utólag nekem is zavaros emlékeim vannak az egészről.
A többi túrám már nem volt ennyire extrém, az Írottkőből 8-at hivatalosan + 2-t maszek alapon megcsináltam, négy Mátrabérc, egy Kinizsi Százas (csak meglett az is :-))), meg még néhány 30-50 km közötti (Őrség, Hegyhát, Gerecse), idővel belejön az ember. Közben család, gyerekek, válás, elhízás, dohányzás, leszokás, tovább hízás, de a túra, mint fix pont, maradt. És folyamatosan egyre jobb lettem. (Nem dicsekvésből mondom, de csináltam meg Írottkő 70-et 14 óra alatt úgy, hogy közben fél doboz cigit elszívtam.) Most elkezdtem a csoportos túrákat a gyerekeimnek és baráti körüknek vezetgetni, emiatt több rövidet megyek, mellette nekiálltunk két haverommal a kéktúrának, egy év alatt meg akarjuk csinálni, most eltelt egy negyed év, és a negyede, 272 km már megvan, emiatt meg a kétnapos szervezéseket gyakoroljuk, lassan rájövünk, hogyan kell kísérő nélkül egy túrát összehozni.
Asszem, megint eltértem a tárgytól, bár mintha Te a teljesítménytúrázók lelkivilága után is érdeklődtél volna, hát most megkaptad csőstül. Jesszusom, ilyen hosszú lett? Abba is hagyom gyorsan.

Joker