"Még olyan verzió is van aki szerint a szavak elején lévő KI az valójában kő lenne."

No, persze... Hülyeséget bárki állíthat. Ezek szerint a kies táj a köves, és a kietlen a kő nélküli. Csupán ennyit kellett volna végiggondolnia, s máris rájött volna, mekkora badarságot állított.

 

"A KÉJ verzió meg nem igazán illik a szövegkörnyezetre ahol a kies szó használatban van, nem azonosítjuk a kéjérzettel a völgyeket, pusztákat, vidékeket,"

Ha nem szexuális oldalról nézed, akkor az őseinket kellemes (kéjes) érzés kerítette hatalmába, ha egy növényben, állatban gazdag tájra leltek, hisze az hosszú időre biztosította számukra a jólétet.

 

"Viszont észrevettem hagy gyakran volt É betűzve a szó, azaz kiétlen formában is használták."

Jó észrevétel: Ki-ét-len, azaz ét-ek/étel nélküli: se növény, se állat nem él rajta, azaz kietlen, élhető föld nélküli.

 

"A nyelvünkben ez 2 dolgot jelent:  vagy irányt mint a kifelé, vagy az embert a személyt, azaz KI ?, valaKI, bár,KI, akárKI, sen-KI, minden-KI."

E két dolog visszavezethető a földre:

- Ha valaki KI ment (mondjuk a barlangból, kunyhóból, házból, nem mehetett máshová, csak a "földre", azaz KI. A természetbe. 

- A vala-KI (vala/van a földön) nem volt más, mint az a földi lény, akit embernek nevezünk, hiszen az istenek az égben laktak. Világos a képzettársítás: valaki=ember (aki vala a földön).

 

"Érdekes egyébként hogy gyakran a puszta az ami már régen is lehetett egyaránt kietlen de kies is."

Attól függően, hogy kinek számított élettérnek. Aki pásztorkodott, és legeltetett, annak a füves puszta nem volt kietlen. De, ha nem volt se fű, se fa rajta, akkor már neki is kietlen volt.