Kelemen Erzsébet
    
Csak dadogni

Sírnak a kövek.
Nincs manna, se prófétai szó.
Új Mózesek se támadnak.
Majd... Tegnap.
Lehet, hogy azelőtt.
Még akkor.
Majd akkor.
A kifeszített magányba
belekarcolja jeleit
a kifordított idő.
Egy önmagát elfelejtett nép
bolyong a pusztán.
Egyedül.
Persze a párhuzamok.
A tilalmak.
Ettől félünk.
Felriadunk éjszakánként rá.
Hát se ez, se az.
Csak merőlegesek.
Holott tengerek nyomában
kellene járnunk,
ha a szabadság
eltemetett érintése...
Persze ez már a pusztaság.
S az érintés? Hol marad?
Pedig azt hittük vége.
De majd Áron.
Ő tudja.
Majd elmondja, Uram,
nekik az igazat.
Te ígérted.
Küldd el hát nekünk!
Mert mi csak dadogunk.
Hosszú ideje már, Uram,
csak dadogni tudjuk a létünk.
Csak dadogni...