Egyáltalán nem arról van szó, hogy a cikk káromkodáspártivá próbálna tenni bárkit is, csupán arról, hogy az esetenkénti káromkodásnak funkciója van.

A cikk szerzője is írja: „... a káromkodás nem egyenlő a trágársággal. Vannak szavak, amikre azt mondjuk: durva, csúnya, obszcén – és trágár. Valójában azonban nem a szavak a csúnyák, hanem maga a beszéd, ami pedig nem a szavak miatt lesz csúnya, hanem a kontextus miatt. Nem mindegy ugyanis, hogy a szavak mikor és milyen szándékkal hangoznak el.”

Azt én fűzöm hozzá, hogy az embernek – ha már káromkodik – meg kell tudni válogatni annak stílusát a társaságtól, az alkalomtól függően. Erre kedvenc példám: „Az Equus caballus pénisze az ánuszodba”. Ugye mennyire másképp hangzik, mintha azt mondtam volna, hogy…, no ezt most itt nem írom le. De azért az is jelent valamit, hogy mindegyikőtök érti, hogy mit mondtam. -))))

A káromkodás egyik lehetséges funkciója az is, ha jobban el akarjuk viselni a fájdalmat: „A tudományos magyarázat szerint a káromkodás stresszreakciót vált ki, amely beindítja a szervezet védekező reflexét.[…] Ezzel párhuzamosan egy másik fiziológiai reakció, az úgynevezett fájdalomcsillapító válasz is fellép, ami a testet ellenállóbbá teszi a fájdalommal szemben.” Erre saját gyerekkori példám van. Gyerekkoromban gyakran dolgoztam együtt édesapámmal, aki asztalos volt, segítettem neki a szerszámokat a kezébe adni, a lécet odafogni, ahova kell stb. Előfordult, hogy valami nem sikerült neki, leesett valami, a szög elgörbült, vagy az ujjára ütött, ilyenkor káromkodott egyet. Mire én, ha lehet még mérgesebben megismételtem, mire apám elnevette magát, a mérge elpárolgott és a munka ment tovább.