Kedves Abigél!

Én teljesen átérzem - amennyire egy kivülálló egyáltalán átérezheti -ezt a "talán még van remény" állapotot. De látni kell, hogy ha valakit 12 éven át kómás állapotban gépek segítségével életben tartunk, akkor az annyi pénz (becslem, de nem hiszem, hogy sokat tévednék), amiből pl. két új mentőautót vehetnénk, vagy mondjuk egy új szív-tüdő készüléket. Tehát egy nagyon bizonytalan (valahol 1/10000) esélyért cserébe feláldozunk több életet, mégpedig nagyon nagy eséllyel ! Ugyanakkor engem nagyon megrázott, amit pár hónapja (lehet, hogy már 1-2 éve?) a TV-ben láttam ilyen kómás betegekről. A legjobban az maradt meg bennem abból, amit ott mondtak, hogy ezek a kómás betegek éreznek dolgokat, mert sírnak, nyöszörögnek, ha valami nem jó nekik, de mosolyogni nem tudnak...

Kedves Maplesyrup!

Már korábban én is megírtam, hogy én se tudom, hogy hogyan döntenék ilyen helyzetben. Ugyanakkor szvsz azért fontos beszélni ilyen dolgokról, hogy ha odakerülünk akkor tudjuk, hogy dönteni kell, esetleg (ez már a vágyálom kategóriába tartozik) támogassuk egymást, ha ilyen döntések elé kerül valaki, hogy ne dugjuk a homokba a fejünket és ne terheljük rá az orvosokra azokat a döntéseket, amiket nekünk kell meghozni, stb.

Én azt szeretném, ha felnőttként, a lehetőségekhez képest emberi méltósággal élhetném végig az életem. Azt szeretném, hogy ha azt mondom majd a gyerekeimnek, hogy engedjetek el, akkor elengednének. De ehhez beszélni kell a dolgokról, hogy ne érezzék majd lelketlen, rossz gyilkosnak magukat, ne legyen lelkifurdalásuk, merjék azt mondani a dokinak, hogy édesapa azt kérte, hogy aktívan ne kezeljék tovább, ha már nincs eszméletén...

Üdv:

haliho