Sárhelyi Erika: Láncra vert órák 

 

 

Ilyentájt, a mélyülő őszben
meglassul a folyvást futó idő,
mint mikor éppen elmenőben,
az ajtóban megtorpan a cipő,

 

a távozó kesztyűt, sálat vesz,
a percek is nagykabátba vágynak,
s míg halkan csordogál az eresz,
súlya lesz egyszerre a mának.

 

Hisz’ minap hajadonfőtt szaladt
még egy szimpla hétköznap délután,
most meg-megáll a felhők alatt
széltől szédelegve és tétován,

 

nézi, mint zuhan le az este
az esőtől fénylő kövezetre,
s fáradt, súlyos, időtlen teste
mintha megdermedt ólomból lenne.

 

A tegnap, ha kicsit kilépne,
utolérné a lomha holnapot.
Így kúsznak a napok a télbe,
láncra vert órák csak a nappalok.