Vajda János

Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász-sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utólszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
s helyet cserél bennünk a fájdalom;
és folyni látom, majd ha már késő lesz,
a megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás.
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más:
csodákat mível emlékezetem.
A múltból fölmerül egy pillanat,
mint óceánból elsüllyedt sziget;
és látom újra ifjú arcodat,
mikor még másért nem dobbant szíved.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
mi vagyok én neked, most már tudod:
ha majd e földi élettől megváltam,
imába, dalba foglalt szerelem
örökkévalósága a halálban ...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
pazaroltál nem értett kincseket;
én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
ki minden kéjt szívébe temetett:
most itt ülünk, siralomházi lelkek,
és nézzük egymást hosszan, szótalan ...
Tekintetünkben, haj! nem az elveszett -
az el nem nyert éden fájdalma van.

Így ül a hold, ádáz vihar után
elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
és néz alá a méla éjszakán
bánatosan, de szenvedélytelen,
hallgatva a sírbolti csöndességet
a rémteli sötét erdő alatt,
amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
hervadt levélre halkan hullanak ...