Erre én csak egy szubjektív véleményt tudok írni.

 

Leírom én (a szubjektivitás) hogyan tapasztaltam meg a megsemmisülésem. Én egy konkrét embernek hiszem (tudom) magam.

A halál eljövetelekor, vagyis az élet utolsó tudatos pillanatában hirtelen minden elsötétült. Tudtam, hogy már nincs tér, tudtam, hogy már nincs idő és már én sem vagyok.

Ami ezután következett arról nem lehet mit mondanom, nem volt senki aki megtapasztalhatta volna a nem-létet.

 

Utána újra volt világ és voltam én. Az elme értetlenkedett: aki most mi van? Feltámadtam vagy meg se haltam?

Azt tapasztaltam, hogy a világ megváltozott némileg míg "nem voltam" de ez mégis ugyanaz a világ és én is ugyanaz vagyok. Sok idő kellett mire megértettem, hogy nem csak "én" vagyok, hanem a VAGYOK is vagyok. A lét.

A VAGYOK nem tud megsemmisülni csak az "én". A VAGYOK létrehozza a szubjektivitást hogy meg tudja tapasztalni önmagát, a létet.

Ezt csak szubjektivitáson keresztül képes megtenni.

A VAGYOK a mi közös énünk (az énünk nem jó szó de nem találok jobbat), azon belül te meg én két szubjektív tudatosság vagyunk. Egy (is) vagyunk, de különállóknak kell felfognunk magunkat hogy az életet egymásra való kölcsönhatással meg tudjuk tapasztalni.

 

Egyébként ha én keresm a létem (mint konkrét ember) létének kezdetét, akkor nem találom. Nincs olyan pillanat amikor azt mondhatom, hogy most vagyok az előbb még nem voltam. Az ember hajlamos azt mondani: születésemkor jöttem létre, de valójában nem emlékszik ilyenre. Olyan mintha a nem-létből jönnék, de ez csak egy felfogás, egy értelmezés.

A szubjektivitás nézőpontjából a nem-lét foglalja magába a létet.

A VAGYOK nézőpontjából nézve a lét foglalja magába a nem-lét állapotát. Ha bekövetkezik a nem-lét a szubjektivitás számára, akkor a VAGYOK visszahozza a szubjektivitást tapasztalni. Ha az "én" egy másik életformával azonosul akkor újjászületésként értelmezhetjük. Ha meg mint az én esetemben történt, ugyanazzal az életformával azonosultam mint a halál előtt akkor feltámadásnak nevezhetjük.
A szubjektív tudat maga is fejlődik éppen azáltal, hogy megosztjuk egymás közt a tapasztalatainkat. Így vagyunk képesek egy tágasabb képet alkotni az életről amit csak a saját szubjektív tapasztalásra hagyatkozva nem tudnánk megtenni. Így tudjuk megérteni, hogy örökkévalók vagyunk.
Szerintem, és ez megint csak szubjektív megítélés, az ember maga is képes lesz örökké élni.
Én kifejezetten értelmetlennek látom a halált. Minek meghalni, ha egyszer úgyis vissza kell jönni? Ráadásul ugyanebbe a világba. Akkor inkább legyünk örökké fiatalok.
Az eddig szerzett élettapsztalatom fontos számomra.

Szerintem nincsenek párhuzamos univerzumok, nincsen másik valóság. Mindenki aki (vagy inkább ami) elmegy az ide tér vissza. Igazából csak átszerveződés van. Egy durvább létenergia egyre kifinomultabb formában "jön" vissza.

 

A menyország itt lesz, de azt a VAGYOK (a keresztény hitvallásban Isten) rajtunk (szubjektivitásokon) keresztül hozza létre. Majd ha megtanulunk egymáshoz angyalokként (szerető lényekként) viszonyulni akkor leszünk képesek a "menyországban" élni. Addig zajlik a "vetésforgó" amíg a vetés végre megérik a megmaradásra.

Szerintem Isten nem tőlünk független entitás, hanem mi mindannyian vagyunk az. Hiábavalónak tartom a keresztény emberek azon vágyát hogy majd Isten helyettük tesz itt rendet. Nekünk kell a sorsunkat alakítanunk, nincs felsőbbrendű lény.
Szerintem legyünk szelídek, ne akarjunk senkit elnyomni, kihasználni. Merjünk barátságosan, de teljesen őszinték lenni. Én mindenkit egyenlőnek tekintek, akik még kevésbé tudatosak azok hierarchikusan viszonyulnak egymáshoz. Szerintem az sem jó megoldás ha hagyjuk ha minket elnyomnak vagy kihasználnak. Csak ezt ne támadásnak vegyük, mert akkor "visszavágunk" ami szintén barátságtalan energia. Sokkal célravezetőbb ha előbb elismerjük a másik boldogulási vágyát hiszen mindenkit ez mozgat, ennek hangot is adunk, de ezután felhívjuk a figyelmét arra, hogy mi is szeretnénk boldogulni az életben. Ha az előbbit nem tesszük meg akkor alacsonyabb tudatszinten marad és nem lesz képes befogadóvá válni a mi problémánkat illetően. A barátságos hozzáállással lehet megemelni a másik tudatszintjét.

Ha pedig az utóbbit mulasztjuk el megtenni akkor mi kényszerülünk alacsonyabb tudatszintre. (Lemondás, ami egy elég alacsony tudatszint)
A tudatszinteket Hawkins professzor térképezte fel. (Hawkins tudattérkép)
Szerintem tehát egyenlőségre kellene törekednünk, hogy mindannyian boldogan élhessünk.

 

"még egyszer megkérdem: a tudat kialakulása előtt nem volt Univerzum?"

Ha linearitásként fogod fel a lét-időt akkor ezt a kérdést nem tudom megválaszolni.
Én elfogadtam, hogy az élet örrökévaló.

Fogd fel a lét-időt egy spirálnak. A spirál belsejéből haladunk és egyre nagyobb köröket írunk le, egyre több megtapasztalásunk lesz, annál fejlettebb tudattá válunk.
Minden tapasztalás beépül a tudatba. A spirál végét soha nem érhetjük el. Ha visszafelé tekintesz a múltba és haladsz a spirál belseje felé kutatva honnan jöttünk akkor rájösz, hogy a spirál elejét sem fogod soha elérni. Bár egyre szűkül a kör, egyre kevesebb tapasztalást és egyre fejletlenebb tudatot találsz, soha nem találod meg az elejét. Szerintem onnan jöttünk. A végtelenül kicsiből és tartunk a végtelenül nagyba. Ez egy fejlődés, egy tágulás. Egyre több tapasztalás, egyre fejlettebb tudatosság. Merj hát élni kedved szerint, úgysem tehetsz mást. Nélküled nem teljes a valóság. Megtapasztalóra mindig szükség van. Nem megyünk mi sehova sem, ugyan hova mehetnénk?

A tudatot a negatív tapasztalás is növeli meg a pozitív is. Mindkettőből tanulunk. Így válik a kezdeti káosz kozmosszá, a gyötrődés örömmé. A diszharmónia harmóniává. Oda igyekszünk.