1874, nyarán néhány kisebb rajtaütéssel meg a Vályogházak sikertelen ostromával kezdődött meg a Vörös Folyó menti háború. Vörös Folyón itt természetesen a Déli Vörös Folyót (angolszász Red River of the South) kell érteni és nem az északit. Nyilván...

 

Sheridan hadseregtábornok, a síksági indiánok egyik legkegyetlenebb üldözője mozgásba lendítette a gyarmatosítók honvédségét, annak öt hadoszlopát vezényelve ki a déli pusztaságokra a még szabad komancs, kajova, déli sájen és déli arapáhó csoportok ellen.

 

A hadműveletek a a texasi Serpenyőnyél füves és félsivatagos pusztaságain és szurdokjaiban hullámoztak.

A gyarmatosítók hadserege iszonyatos számbeli és haditechnikai fölényben volt.

 

A gyarmatosítók öt hadoszlopa egy óriási harapófogóba fogta a déli síkságok még szabad őslakosait majd a harapófogó szárait egyre szorosabbra szorította össze.

 

Az öt hadoszlopból három fölött Rossz Kéz, azaz Ranald S. Mackenzie ezredes parancsnokolt.

 

Az őslakos csoportok közül, aki csak nem akarta a népét a teljes pusztulásba vezetni az amerikaiak puskái ellen, az letette a fegyvert és bevonult a rezervátumba.

 

Az utolsó nagy csatára a Kemény Bot Szurdokban, spanyol-angol nevén a Palo Duro Canyonban került sor, ahol Mackenzie hadteste elpusztította az utolsó szabad komancsok és kajovák táborát, a ménesüket meg lemészároltatta.

 

Két nagyobb létszámú csoportnak azonban sikerült meglépni ebből az iszonyatos harapófogóból, az egyik Bűzös Parker kvahadi komancs csoportja, a másik pedig Magányos Farkas kajovái voltak.

 

Ők a tél folyamán az éhhalál szélén bujdokoltak a Cölöpözött-síkság, a Llano Estacado szurdokjaiban és félsivatagaiban.

 

Aztán 1875. tavaszán, ill. nyarán előbb Magányos Farkas, aztán Büdös Parker is letette a fegyvert.

 

Ennyi volt, ezzel lett vége a Vörös Folyó menti háborúnak.