Reményik Sándor: A láthatatlan lakoma

A láthatatlan lakoma
  A házikót,
A madáretetőt,
Barátom ajándékát,
- Barátomét, ki messze vándorolt -
Mint minden télidőn
Kifüggesztettem most is ablakomba.
Kiszórtam a magot a madaraknak.
Jönnek a cinkék seregestől:
Széncinke,
Kékcinke,
Barátcinke
- Barátomtól tudom a nevüket.
A kopogtatásukat hallgatom csak,
Nem látom őket,
Nem bírok odanézni
Leeresztettem a függönyt.
Fekszem az ágyban s falnak fordulok.
Beteg vagyok és gyulladt a szemem,
S künn vakító fényes fehér világ van,
Tündérvilág.
Nem énnekem való.
Leeresztettem a függönyt a világra.
Egy kicsit mégis fáj ez a dolog.
De hát mit akarok?
Gyönyörűséget, két fáradt szememnek?
Vagy, hogy jóllakjanak a madarak?
Az etetőt barátom készítette
Lombfűrésszel. A magot Isten adta.
Mért gyönyörködjem én a lakomában?
Elég ennyi: Egy kis kopogtatás,
Jel az elveszett tündérvilágból,
Egy-egy hangocska, foszlány, töredék,
Madarak és angyalok kórusából,
Az eljövendő Tavasz kórusából:
"Dicsőség Istennek a mennyben!" 

Szép napot kívánok!