Erről a gyorsulás-vitáról eszembe jutott az egyik kedvenc alfás sztorim. Épp valami nagy emelkedőn hajtottam felfele a kis 1,4-es 145-öst, mikor valami ezeréves kombi német autó elkezdett rám tapadni. Gondoltam, ilyen kis motort nem fogok azzal gyilkolni hogy hegynek fel padlógázt adok, főleg hogy nem az én kocsim. Tehát az első adandó helyen lehúzódtam, német kombi végig másfél méterre a nyakamba jött, most padlógázzal el.
Kétszáz méterrel később az emelkedő eltűnt, viszont a nyílegyenes út kanyargóssá, szűkké és egyirányúvá változott.
Körülbelül harminc másodperc múlva, miután a kombi már a harmadik kanyarból esett ki majdnem, ijesztően dőlve és az út másik oldalára sodródva, míg a nyakában lihegő legkisebb Alfa sínautóként tapadt az ideális ívre (és a fejemet teszem rá hogy vigyorgott is!), a pali kénytelen volt belátni hogy az olyan verseny, amiben nem csak a nyomatéknak van szerepe, az nem neki való, tehát sportszerűen lehúzódott, én meg új strigulát húztam a műszerfal mellé.

Cx20e: a bátyámnak Kadett E Californiája van, ahogy ismerem, nem is fog átállni olasz autóra, mert nem a stílusa - mégis feltűnően gyakran mélázik el a család Alfái fölött...