Vári Csaba

Együgyű vers

Már nem tudom, szeretlek-e,
hangzik, ahogy hangzik,
és ha belepusztulok is, vállalom.
Olyan vagy már, mint a körmöm feketéje,
vagy a legszebb napom a múlt héten,
a reggeli sietősség, a vetetlen hagyott ágy,
a mindennapi munka, a hazaérkezés,
a fáradtság, a pihentető, testbarna kávéillat,
a kiteregetett, tiszta ruhák,
egy Lara Fabian-dal, a ma esti
szomorúságom, és örömöm is egyben,
az utcalámpák remegő fényhálói az este testén,
a könyv, amit előveszek, lapozok, leteszek,
a néhány gondosan szertedobált versjegyzet-gombóc,
– átlépkedni fölöttük körültekintően,
hogy nehogy eltévedjek nélküled
a háromszorhármas szoba-konyha szegtől
szegig számítható szegletei között –,
a bitter vörös-fekete íze, a cigarettafüst kék lebegése,
a gázégő boldog lobogása, a vacsora öröme,
az ölelés melege, a szeretés,
a csillagok éjféli, féltékeny szögesdrót-hallgatása,
a lefekvés ideje, az imára kulcsolt
kezek, a jóéjt-jóreggelt és ami közte van,
és folytathatnám abbahagyhatatlanul
vagy kezdhetném akár elölről,
életfogytiglan és tovább,
nem lenne vége.
Ilyen vagy már, s így valahogy
magamat sem tudom szeretni nélküled,
hangzik, ahogy hangzik,
és ha belepusztulok is, viselem.
Csak megszoktam, hogy levegőt kell vennem,
hogy naponta arrébb kell tennem ezt-azt,
mert helyére már sehogy se tudom,
sok volt a félreértés, a tévedés, a költözés, a szívcsere,
gyorsan változtak a fény- és szemviszonyok,
mert bele kell nyugodnom, amibe nem lehet,
hogy lassan eltelik ez a nap is,
ahogy az élet vele, nélküled.
Mert lehetsz már a körmöm feketéje,
a napi munkám része, a tiszta ruhasuhogás,
a könyv, a versjegyzet, az örömöm,
a szomorúságom, az édeskeserű íz, a tömjénem,
a szeretés utáni drótháló-némaság,
a csillagzó, holdaláfutásos éj, az álmom, ima,
benne lehetsz már mindenben,
ha én kívüle vagyok, szem- és szívtanú,
ha nem vagy itt, ha nem rólunk szól
a vers, a nap, az éj, az élet, az egész, vagy ha rólunk,
mégis külön-beszéd, hangzik, ahogy hangzik,
és ha belepusztulsz is, kimondom.
Ilyen vagyok már, te ilyenné tettél,
én ilyenné szerettelek,
ilyen hétköznapivá, így-feledtelek,
mint a villanyt szokás égve
hagyni, leoltani, majd felkapcsolni újra,
mintha tudnánk élni napfény nélkül,
mintha segítene bármi is, hogy ne juss eszembe,
hogy szüntelen számba vegyem: szeretlek-e,
mint ahogy most is,
mindörökké.
Ámen.