Én nagyon kislány-koromban. A babáimnak varrtam ruhát és drága nagymamám paplanhuzatából vágtam ki a szükséges darabokat. Azt hiszem beteg lehettem, és úgy játszottam az ágyban. Ráadásul nem is gazdaságosan a széléről, hanem a közepéről
nyírogattam. Olyan aranyos, tündéri volt a nagyi, nem kaptam ki.
A fiam örökölte ezt a sztorit. Hároméves volt és az első ovifarsangra készülődve egyik este amikor együtt tett-vett a család megjelent mint szellem.
A lepedőjét kivágta; szemek-orr-száj és magára terítette. Óriási sikere volt, fetrengtünk a röhögéstől. Pedig ekkor még nem is meséltem neki viselt dolgaimról.
Szóval, régóta érzek késztetést az alkotásra.
Rengeteget varrtam és kötöttem a gyerekeknek, magamnak, a "lakásnak". Még most is.
Jöhet a következő önvallomás.