Estére azt tervezték, hogy a sok imádság és beszéd után megünneplik három társuk (köztük egy pap) születésnapját. De a parti valahogy nem akart elkezdődni. Egy jegyespár – Paul Grey és Maryanne Springle – hallott a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Vágy ébredt bennük, hogy elnyerjék ők is. Ralph Keiferhez fordultak, aki fölment velük az emeletre és imádkozott értük, anélkül, hogy a többiek tudtak volna erről. Mélyen megérintette őket a Szentlélek, és nyelveken kezdték di­csérni az Urat. Egy idő múlva vissza akartak menni a többiekhez, de nem szándékoztak beszámolni élményükről. Közben azonban Patti Gallagher indítást érzett, hogy a kápolnába menjen. „Föl­mentem a kápolnába, anélkül, hogy tudtam volna, miért is te­szem. De alighogy letérdeltem, remegni kezdtem. Hirtelen nem volt kedvem elmenni onnan. Emlékszem, vitatkoztam önmagam­mal, hogy Krisztus jelen van a többiekben, és hogy le kell men­nem hozzájuk, nem tölthetem a kápolnában egész életemet. Három másik hallgató is ott volt, amikor váratlanul betöltött a Szentlélek, és megérintett, hogy Isten valóság. Nevetni és sírni kezdtem egyszerre, mert nem csupán azt tudtam, hogy Ő való­ság, hanem azt is, hogy szeret bennünket. És az ő szeretete majdnem őrült, mert mi annyira méltatlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét. Meg akartam osztani ezt a csodálatos tu­dást és örömet a többiekkel, de olyan távolinak tűntek. Egy pil­lanatra azt gondoltam, hogy ez csak gyönyörű álom. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy leborulva fekszem az oltár előtt, és Krisztus békéje tölt be... Azon az éjszakán az Úr az egész csoportot a kápolnába hozta. [Nem szószerint a teljes csoportot. Voltak, akik aludtak. K.G.] Nem győztem imádkozni, hogy a többiek is megismerjék őt. Korábbi szégyenlősségem a hangos imádkozással kapcsolatban teljesen eltűnt, ahogy a Szent­lélek beszélt belőlem. A tanárok aztán föltették kezüket néme­lyik hallgatóra, de legtöbbünk akkor kapta meg a 'Szentlélekben való keresztséget', amikor az Oltáriszentség előtt térdelt és imád­kozott. Némelyikünk nyelveken kezdett beszélni, mások a meg­különböztetés, a prófécia és a bölcsesség ajándékát kapták. De a legfontosabb ajándék a szeretet gyümölcse volt, amely összekö­tötte a közösséget. Az Úr Lelkében olyan egységet találtunk, amit régóta igyekeztünk létrehozni saját erőnkből.” [Uo. 34-35. o.]

Este tíztől hajnali kettőig imádkoztak. A résztvevők egy része békében szunnyadt, de a többiek megteltek mennyei tűzzel. Ez volt a híres Duquesne Week­end. Patti Gallagher (aki azóta családanya lett, férje után Patti Mansfieldnek hívják) ma már pontosan tudja, hogy Isten kitünte­tő figyelme vezette őt éppen erre az egyetemre... Még egy fontos körülmény: 1967. február 18-án Florence Dodge neopen­tekosztalista csoportja ima-virrasztást tartott a lelkigyakorlatozó katolikusokért. Hála legyen Istennek a protestáns testvérek sze­retetéért! Azon az éjszakán valami megszületett, ami számos kér­désünkre ad újszerűen hangzó, de a kereszténységgel egyidős választ.

 

A pittsburghi események híre eljutott a Notre Dame egye­temre is (South Bend, Indiana). A Ranaghan-házaspár, Kevin és Dorothy könyvében olvassuk: „Közvetlen reakciónk gyanakvás és kétkedés volt... De jól ismertük ezeket az embereket... Tudtuk, hogyha ők valami jót találtak ebben a kézrátételes dologban, ak­kor kell lennie benne valaminek. Február közepén Ralph Keifer South Bendbe jött hivatalos ügyben, és nálunk töltötte a hétvé­gét. Ő néhányadmagával már megkapta a 'Szentlélekben való ke­resztséget', de a Duquesne Weekend akkor még nem történt meg. A nyugodt tűz, amely Ralphban égett, mindkettőnknek nyilvánvaló volt. Valósággal új ember volt, olyan, aki jobban kö­zéppontba helyezi Krisztust... Hosszúra nyúló estéken, sok csésze kávé fölött, előhoztunk minden intellektuális, esztétikai és pszi­chológiai ellenvetést... Hetek teltek el. Egy este csöngött a tele­fon. Ralph volt, Pittsburghból hívott, beszámolt a 'Duquesne Weekend' csodáiról, néhány könyvet ajánlott olvasásra, és közöl­te, hogy egy másik oktató, jó barátunk, akit szintén betöltött a Lélek ereje, látogatóba jön hozzánk a következő hétvégén.” [Uo. 38-39. o.] Arra a hétvégére úgyis éppen imaösszejövetel volt tervezve Ra­naghanéknál. Húsz-harminc személy jött össze az alkalomra, amelyen a pittsburghi látogató kijelentette: „Nem kell többet hinnem a pünkösdben, én láttam azt!” [O'CONNOR, Edward: The Pentecostal Movement in the Catholic Church. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana. 1971. 39. o.] Biztonsága és imájának ereje megingatta a kételkedőket. Másnap este újabb imaösszejö­vetelre gyűltek össze, ezúttal a Ghezzi-házaspár (Bert és Mary Lou) lakásán. A pittsbourghi vendégen kívül kilencen voltak. Két résztvevő imát kért a Szentlélek keresztségéért. A látogató (érdekes, de egyik beszámoló sem említi a nevét) „azt válaszolta, hogy nem lát különösebb okot arra, hogy ő tegye ezt, és biztos, hogy neki nincs ereje, hogy bárkivel is lelki adományokat közöl­jön. De mert kívánják, hajlandó imádkozni velük, és bízik benne, hogy Isten meghallgatja az ilyen imát. Egy-két percig imádkozott, olyan határozottan, hogy ez ismét mély benyomást tett. Kérte Is­tent, hogy teljesítse ígéreteit, és küldje el Lelkét, erővel telve. Aztán egyenként imádkozott mindazokért, akik kérték, közben fejükre léve két kezét. Végül mindenki sorra került. [Uo. 41. o.] Ez már­cius 5-én, vasárnap történt. Látható karizmák nem jelentkeztek, de az imádság új lendülete, a hit elmélyülése és Krisztus szere­tetének megtapasztalása igen.

 

Március 13-án egy csoport (főleg azok, akik már megízlelték a Lélek keresztségét) meglátogatta Ray Bullardot a közeli Mishawakában. Bullard az Assemblies of God presbitere és a Teljes Evangéliumi Üzletemberek South ­Bend-i csoportjának vezetője volt. A pünkösdi vendéglátók és a katolikus látogatók nagyon különböztek egymástól egyházi kultú­rájukat tekintve, de a Jézusba vetett közös hit erejében képesek voltak együtt imádkozni. Azon a hétfő estén a katolikusok közül is sokan megkapták a nyelvek adományát. Nagy örömben dicsér­ték együtt az Urat. Aztán a keresztény megosztottság tragikuma is megnyilatkozott. „Most, hogy megkaptátok a Szentlelket, mi­kor akarjátok elhagyni a katolikus Egyházat?” – kérdezte két katolikus egyetemistától egy nyugalmazott pünkösdi misszionári­us. Azok meglepődve válaszolták, hogy egyáltalán nem áll szán­dékukban elhagyni a katolikus Egyházat. „Akkor el fogjátok veszíteni a Lélek ajándékát!” – hangzott a fenyegetés. „Hagyd – húzta el egy hölgy – , hadd jöjjenek rá maguktól.” [Uo. 46-47. o.] Azóta se „jöttek rá”. A Notre Dame egyetem a katolikus karizmatikus éb­redés fontos színhelye lett.

 

A már említett Ralph Martin, aki szintén hallotta a pittsbur­ghi híreket, némi ellenállás és reflexió után szintén érdeklődni kezdett a Szentlélek keresztsége után. Steve Clarkkal együtt az események színhelyére utazott. „Az első este Pittsburghben, 1967 márciusában, munkatársam. Steve és én résztvettünk egy kis imaösszejövetelen, talán tíz emberrel. A közepe táján odajött hozzám egy férfi, és megkérdezte, akarom-e, hogy imádkozzék a Lélek további felszabadulásáért életemben. Bíztam benne és ab­ban, amit mondott, így hát letérdeltem. Két kezét könnyedén a fejemre tette, és imádkozni kezdett. Nem tapasztaltam Istenből semmi megdöbbentőt, csak annak érzését, hogy még többet is akar tenni életemben. Körülbelül egy óra múlva ennek a férfinak a felesége félrevont és azt vetette föl, hogy ha most egyszerűen elkezdek beszélni, nyelveken fogok imádkozni. Úgy is tettem, és nevetés, sírás és éneklés kíséretében megtapasztaltam Isten Lel­kének felszabadulását, miközben nyelveken imádkoztam. Hirte­len eszembe jutott, amit három éve észleltem, és tudtam, hogy most jöttem rá valamire, amit Isten akkor próbált megtenni.” [MARTIN, Ralph: Hungry for God. Fleming H. Revell, Old Tappan, New Jersey, 1974. 60. o.]

Ralph Martin és Steve Clark visszatértek East Lansingbe, a Lélek örömével szívükben. Hirdették friss élményüket a Michigan State University hallgatói között. Április 7-től 9-ig erről az egyetemről mintegy negyvenöten jöttek – lelkipásztorukkal együtt – a Notre Dame egyetemre, hogy az ottani tapasztalatokban osztoz­zanak. Ez a nagy összejövetel magára vonta a nyilvánosság figyel­mét. A South Bend-i krónikába Michigan State Weekend néven vonult be. Több pünkösdi szabadegyházas vendég is akadt; egyi­kük, egy lelkész fia, farmernadrágot és pulóvert öltve könyveket vett a hóna alá, hogy hallgatónak nézzék, mert nem tudta, ho­gyan fogadnák a katolikusok... A Lélek öröméből fakadó egysé­get tapasztalva, egyik pünkösdi látogató fölkiáltott: „Testvérek, nem tudom elmondani nektek, mennyire boldog vagyok, mert lá­tom, hogy a katolikusok is megkaphatják a Szentlelket!” [O'CONNOR i.m. 61. o.]

Mint mondottam, a katolikusok mindig is megkaphatták a Szentlelket. De mindig kaphatnak többet a Lélek élő tüzéből.

 

154-158. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten