A nyelveken szólás gyakorlata

 

Ha a glosszolalia jó dolog, miért gúnyolódik rajta Izajás: „Ze­ér sám, zeér sám”? Miért szorítja vissza használatát Pál apostol Korintusban?

 

A bor is jó dolog, de az iszákosság rossz; a szexualitás is jó do­log, de a paráznaság rossz; jó a televízió, de ha rosszra használják, lelkeket mérgez. Jó dolgokkal is lehet helytelenül élni. Ilyenkor föl kell lépni – nem a dolog, hanem annak helytelen használata ellen. Pontosan ezt cselekszi Szent Pál 1Kor 14-ben.

 

Korántsem a nyelveken szólás ellen beszél! Aki ilyesmit ol­vasna ki a fejezetből, az egyszerűen figyelmen kívül hagyja eze­ket a mondatokat: ho lalén glósszé heauton oikodomei (4.v.): „a nyelven szóló önmagát építi”; theló de pantasz hümasz lalein glósszaisz (5.v.): „kívánom ugyan, hogy mindnyájan szóljatok nyelveken”; eukharisztó tó theó, pantón hümón mallon glósszaisz laló (18.v.): „hálát adok Istennek, mindnyájatoknál többet (vagy: jobban) szólok nyelveken”; to lalein mé kólüete glósszaisz (39.v.): „a nyelveken szólást ne akadályozzátok meg”. Ezek a kitételek ott vannak a sugalmazott szövegben, sokan mégis úgy hivatkoz­nak erre a fejezetre, mintha az állna benne: „a nyelven szóló ön­magát rombolja”, „kívánom, hogy közületek egy se szóljon nyelveken”, „hálát adok Istennek, hogy – veletek ellentétben – én nem szólok nyelveken”, s konklúzióként: „a nyelveken szólást akadályozzátok meg”! Újra és újra figyelmeztetni kell a fejezet elfogult idézőit, hogy a szövegben nem ez áll, hanem éppen az ellenkezője.

 

Mi kelti azt a látszatot, hogy Pál ellene van a nyelvadomány­nak? Az a tény, hogy a szóbanforgó fejezetben az apostol alapo­san leértékeli a nyelvek adományát – a prófétálás adományához képest. Nyilván megvan erre az oka. A korintusi hívők bizonyára túlságosan hajszolták a glosszolaliát, versengtek benne. A hitben éretlen korintusiak (akiknek életét pártoskodás, szeretetlenség, erkölcsi kilengések, tévtanítások bolygatták) ebben is éretlennek bizonyultak. A nyelveken szólás túlzott gyakorlati fölértékelése elhalványította a krisztusi hitélmény racionális elemeit. Pál apos­tol az értelem jogait védi, amikor az érthetetlen nyelveken szólást háttérbe szorítja és az érthető nyelven való prófétálást szor­galmazza. Az értelem jogait mindig meg kell védeni az Egyház­ban mindenfajta irracionalizmussal szemben. Többször megesett velem, hogy valaki arra kért, imában keressek választ problémá­jára, de nem akarta elárulni, miről van szó, nem az ügy kényes­ségére való tekintettel, hanem mert nem akart befolyásolni. Ez irracionalizmus. Ha nem használom természetadta józan eszemet, hogyan zaklathatom Istent, hogy adja meg a választ „az ismeret szava” formájában? Meg kell tennem mindent, hogy a hittől megvilágított okosság segítségével találjam meg a helyes meg­oldást, s ehhez a mérlegeléshez kell kérnem a Szentlélek segít­ségét. Ez a természetes és természetfölötti tényezők helyes egyensúlya. Az irracionalizmus soha nem vezet igazi természet­fölöttiséghez, hanem inkább az emberi méltóság lealacsonyításá­hoz. Ha mindenki csak nyelveken beszél, a kívülállók bolondnak néznek – érvel Pál (23.v.). Egészen más benyomást kelt a közös­ség, ha mindenki prófétál! A fejezet fontos tanítása, hogy az istentiszteleten a racionális elem nem iktatható ki és nem szorít­ható háttérbe. A prófétálás adománya értékesebb a nyelvek ado­mányánál, mert az értelmet is megszólítja. (A prófétálásra való buzdítás azt is elárulja, mennyire akaratlagosnak, az embertől függőnek tekinti Pál az adományok használatát, szemben azok­kal, akik szerint csak passzívan szabad várakozni Isten beavatko­zásaira.)

 

„A nyelven szóló önmagát építi” - mondja Pál a 4. versben. (A fordítók szeretnek betoldani egy „csak”-ot, de az nem szere­pel az eredetiben.) Lehet-e ebből arra következtetni, hogy a nyelvkarizmának egyáltalán nincs közösségi dimenziója? Nem, mert a magyarázattal kiegészített nyelveken szólást Pál még a korintusiaknak is megengedi; és – ezen túlmenően – azért sem, mert az egyén lelki épülése éppen Pál apostolnak a Krisz­tus-testről szóló tanítása értelmében szükségképpen építi a kö­zösséget is. Isten misztériumának fogalmon-túli kifejezése mély lelki tapasztalatot oldhat ki nemcsak abban, aki mondja, hanem abban is, aki hallja. Elizeus próféta hárfást kér, hogy inspirációt kapjon a prófétálásra: „S történt, hogy amint a hárfás megpendí­tette a húrokat, az Úr keze megérintette” (2Kir 3,15). Ha a zene – ez a tipikusan nem-konceptuális kommunikáció – megnyit­hatja a hallgató lelkét az Úr megtapasztalása előtt, akkor a nem-­konceptuális ima, a nyelveken szólás vagy éneklés miért ne tehetne hasonló hatást? A nyelvek magyarázatának karizmája az ilyen hatások egyike. Nem fordítás, hiszen általában a nyelvima sem lingvisztikai értelemben vett nyelv, amelyet le lehetne fordí­tani. Arról van szó, hogy az egyik személy nyelveken szólása ki­old a másik személyben egy olyan lelki tapasztalatot, amelyet ő már érthető beszéddel fejez ki (lehet imádság vagy prófétai üze­net). Ezt Pál engedélyezi Korintusban is, bár csak két-három esetben egy istentisztelet alkalmával, mert rendet akar teremteni. De a korintusiaknak szabott határokon túlmenően azt is állítom, hogy éppen ez az engedmény bizonyítja a nyelvkarizma közössé­gi dimenzióját, s vele azt is, hogy ha valahol nem történt olyan visszaélés a glosszolaliával, mint Korintusban, akkor nagyon is re­mélhető, hogy a nyelvkarizma használata még értelmezés nélkül is az Istennel való találkozás eszköze lesz a közösség számára. Mint Elizeusnak a zene, megteremtheti Isten jelenlétének szent és titokzatos atmoszféráját. Csak gondoljunk arra, mennyire visszasírták sokan a népnyelvű liturgia bevezetése után a szép, ti­tokzatos, szentséget lehelő – bár általuk nem értett – latin mi­seszöveget! Az Egyház bevezette a népnyelvű liturgiát, mert az értelem jogait többre becsülte a szakrális nyelv atmoszférájánál, de azért tudatában van annak, hogy kincset áldozott föl.

 

1Kor 14 olyan állításait tehát, amelyek szerint a nyelvima nem építi a közösséget és nem szól az értelemhez, abban a kon­textusban kell érteni, amelyben elhangzottak: viszonylagosan, a prófétálás adományához képest. Valamit mégis mond a nyelvkarizma az értelemnek: Isten fölfoghatatlanságát. Valamit mégis ad a glosszolalia a közösségnek: a Fölfoghatatlan megvallását. Amit az érthető prófécia mondani és adni tud, azzal a nyelveken szó­lás természetesen nem versenyezhet.

 

Ebből következik, hogy a korintusiaknak kötelezően előírt korlátozások csak fegyelmi szabályok, amelyek a konkrét szituá­cióban voltak érvényesek, de amelyeket Pál apostol egyetlen más egyházközségben sem írt elő, mert máshol nem volt rájuk szük­ség. Alig hiszem, hogy mai, olyannyira racionálissá és merevvé vált templomi istentiszteleteinken szükség volna rájuk! Ma Pál talán azt írná: „Imádkozzatok néha nyelveken is, hogy ne tűnjék úgy, mintha értelmetekkel korlátozni akarnátok Istent!” 1984-­ben egy világméretű papi lelkigyakorlat minden szentmiséjén nyelveken énekeltünk az áldozás utáni hálaadásban, a záró misén is, ahol II. János Pál pápával koncelebráltunk a Szent Péter ba­zilikában. A Szentatya nem tartotta ezt visszaélésnek.

 

Nem kell tehát 1Kor 14,28 alapján ma is megtiltani a nyelv­imát abban az esetben, ha nincs értelmezés. Először is: honnan tudhatnánk, megkapja-e valaki a nyelvek magyarázatának adomá­nyát, amíg ki se próbáltuk? Ahhoz pedig először nyelveken kell szólni, csak aztán próbálkozhatunk a magyarázattal! Más volt a helyzet Korintusban, ahol Pál már jól tudta, hogy mindkét kariz­ma elő szokott fordulni. Másodszor pedig – és ez a fő szem­pont – világos különbséget kell tenni az általános érvényű, minden korra vonatkozó tanítás és a konkrét egyházfegyelmi előírások között. Előbbi változatlan, utóbbi nagyon is változik. Pál apostol korában szeretetlakoma keretében tartották az eucharisztiát, ma szentségi böjtre vagyunk kötelezve. A jeruzsá­lemi apostoli zsinat előírta az antiochiai pogánykeresztényeknek, hogy ne egyenek vért (ApCsel 15,29), ma nyugodtan fogyasztjuk a véres hurkát. Pál nem engedte meg az asszonyoknak, hogy fö­detlen fejjel vegyenek részt az istentiszteleten (7Kor 11,3-16), ma ilyen előírás nincs az Egyházban. Amit Szent Pál apostol mint Istentől sugalmazott tanító leír, az érvényes a történelem végégig; amit viszont mint egy konkrét akkori egyházi közösség elöljárója ír elő, az csak a konkrét akkori közösséget kötelezi. Minket csakis akkor, ha a mi mai egyházi elöljáróink is ugyanazt írják elő. Minden ellenkező felfogás fundamentalista. Protestáns testvéreinknél ez még érthető volna, de katolikusoknál gyanús, ha hirtelen ennyire ragaszkodni kezdenek a betűhöz. Egy – a gyengébb nemhez tartozó – kritikusa a nyelveken szólásnak fölöttébb hangoztatta Pálnak azt a követelését, hogy magyarázat nélküli nyelvima ne legyen a közösségben. Milyen jó volna, gon­doltam, ha ahhoz is ilyen szó szerint ragaszkodna, amit ugyanez a bibliai fejezet csak hat verssel később, 1Kor 14,34-ben előír. Ez minden vitának véget vetne! Ott ugyanis az van megírva: „Az asszonyok hallgassanak az egyházakban.” Ha már fundamentalis­ta valaki, legyen következetes.

 

Minden körülmények között helytelen használata a nyelveken szólásnak, ha ez kiszorítja az intellektust az imádásból és a közös­ség életéből. Izajás kifakadásai a részeges próféták ellen ezért olyan gúnyosak az érthetetlen szavakkal szemben: „Szav laszav, kav lakav, zeér sám...” Ahol megtérésre kell szólítani a népet és Isten törvényére oktatni, mit használ az irracionális „nabizás”? A népet – Isten ostoraként – idegen hódítók fenyegetik; talán az ő idegen nyelvű beszédjükre céloz a próféta, amikor ezt mondja: „Ilyen dadogó szavakkal és idegen nyelven szól majd e néphez Ő...” (Iz 28,11). Erre a szövegre emlékszik vissza Pál apostol, amikor azon fáradozik, hogy a nyelvadományt leértékelje a pró­fétáláshoz képest: „Idegen nyelven és idegen ajakkal szólok majd e néphez, de mégsem hallgatnak rám – mondja az Úr” (1Kor 14,21). Az idézet szabad, emlékezetből jön. Utána 1Kor 14 egyik legnehezebben érthető verse következik: hószte hai glósszai eisz szémeion eiszin u toisz piszteuuszin alla toisz apisztoisz, hé de prophéteia u toisz apisztoisz alla toisz piszteuuszin (22.v.): „tehát a nyelvek nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek szolgálnak jelül, a prófécia pedig nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek”. Úgy tűnik, ez ellene mond annak, ami közvetlenül utána következik: hogy ti. ha hitetlenek lépnek be és mindenki nyelveken imádko­zik, ez csak arról győzi meg a belépőket, hogy a hívők nincsenek észnél (tehát nem funkcionál jelként), míg a prófécia megyőzi őket Isten jelenlétéről a közösségben (tehát jelként funkcionál). Sullivan azt a megoldást ajánlja [SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 101-102. o.], hogy a 22. vers dativusait ne részes-, hanem eredményhatározókként értelmezzük. Ez vala­hogy így lehetne: „A nyelvek nem hívőket, hanem hitetleneket eredményező jelül szolgálnak, míg a prófécia nem hitetleneket, hanem hívőket eredményező jelül szolgál.” Lehet, hogy igaza van, de megoldása erőltetett­nek tűnik. Egyszerűbbet is el tudok képzelni. Pál diktálja a levél szövegét, nem látja maga előtt, amit leírt; nyelvi logika helyett képi logika szerint halad. (Zsidó ember fogalmaz, ha görög nyel­ven is.) Amikor azt állítja, hogy a nyelvek a hitetleneknek szol­gálnak jelül, akkor még Iz 28,11-12 lebeg a szeme előtt: a hitetlen nép csak érthetetlen szavakat kap Istentől, és nem tér meg. A következő versben, ahol szinte azt fejti ki, mennyire nem szolgálnak jelül a nyelvek a hitetleneknek, ezt a képet a keresz­tény közösségbe belépő beavatatlanok képe váltja föl, akik me­gint csak érthetetlen szavakat kapnak, és persze nem térnek meg. A képek folytonosak és következetesek, ha a nyelv nem is követi plasztikusan ugyanezt a folytonosságot. Nem minden szer­ző olvassa el az előző mondatot, miközben a következőt fogal­mazza! Pál szövegeiben még félbeszakadt mondatokat is találunk, izzó lelke túlárad a nyelvi szabatosság határain. Ám ha képeit követjük, mondanivalóját logikusnak fogjuk találni.

 

Ismerte Szent Pál ezt a túláradást a nyelveken való imádko­zásból is, hiszen – bár egyéni imában és nem a közösségben – a korintusiaknál is többet szólt nyelveken. Jó látta a nyelvima ér­tékét, csak a prófétáláshoz képest tartotta ezt az értéket csekély­nek. Figyelmeztetései nyomán kerülnünk kell az irracionalizmust, de a racionalizmust is. A nem-konceptuális, nem-diszkurzív, sza­vakon túli imádás nem irracionális. Csak akkor lesz azzá, ha szembehelyezkedik az ész követelményeivel, ezt pedig a helyte­len alkalmazás okozza. Nem-konceptuális ima található ma például a gregorián ének melizmáiban; ezek elődje volt a Szent Ágoston leírásából ismert iubilatio, egyetlen magánhangzó rögtönzött dallamra való éneklése [SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 145-148. o.]; annak elődje pedig a „Lé­lekben való éneklés” (1Kor 14,15). Gyerekes dolog olyan hang­csoportokkal imádkozni, amelyeket nem értünk? Változtatok a szón: gyermeki dolog. És ez a nagyon fontos: újra fölfedezni a gyermekséget. „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyerek, nem jut be oda” (Mk 10,15). Amikor a nyelvek adomá­nyáért harcolok, nem az érthetetlen hangcsoportokért emelek szót, hanem a gyermekséghez való visszatalálásunkért, a gyermek jogaiért, akivé lennünk kell. Azért, hogy az örök Bölcsesség ját­szadozhasson nyelvünkkel és szívünkkel a mennyei Trónus előtt (vö. Péld 8,30-31).

 

„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom...” (1Kor 13,1). Igaz. A szeretet a cél, a karizma csak eszköz. De mit kezd velünk a Szeretet, ha nem tudunk gyermekké lenni?

 

128-133. oldal

Kovács Gábor: A Lángoló Isten