TapsiHapsi Creative Commons License 2000.02.24 0 0 20
Sziasztok Hapsikáim !

Hamarosan be lesz digizve az egész könyvecske, de addig is egy kis ízelítő:

Nem halt meg a kereszten!

Ókori szövegek szerint a hivatalos római halálos ítélet "ibis ad crucem", azaz "keresztre kerülsz" formula volt. A keresztre feszítés volt a legmegalázóbb és legkegyetlenebb kivégzési mód. Római polgárokat soha nem ítéltek erre a büntetésre, de a rómaiak által elfoglalt országokban a keresztre feszítés gyakori módja volt a lázongó nép nyugalomra és engedelmességre kényszerítésének. A zsidók számára ismeretlen a keresztre feszítés, és törvényes halálbüntetésnek csak a megkövezést, elégetést, lefejezést és a megfojtást ismerték el. A mózesi törvények szerint azonban a már halott istenkáromlót felakaszthatták egy fára, "mert átkozott Isten előtt az akasztott ember" (Második Törvénykönyv 21,23). Nyilvánvaló, hogy szabbat napján soha nem történhetett volna keresztre feszítés, a szabbat pedig az azt megelőző előkészület napjának estéjén kezdődik, mely Jézus keresztre feszítésének napja volt.
A rómaiak megszokták, hogy a lehető legjobban tolerálják a zsidók vallási szokásait a bajok elkerülésének érdekében, ezért a kivégzést is igen nagy sietséggel hajtották végre, hogy befejeződjék, mielőtt az est leszáll. A keresztre feszítés gyötrelmes, kínos és hosszadalmas kivégzési mód volt, hiszen a többi lázadó és felbujtó elrettentésére szolgált.
Ha a keresztre feszített áldozat teljes súlya csak csuklóira nehezedik, öt-hat óra múlva áll be a halál, inkább fokozatos fulladás, semmint vérveszteség következtében. Ilyen helyzetben a lélegzés ugyanis annyira nehéz, hogy a test végül nem tudja már az életben maradáshoz elegendő oxigént felvenni. Azért, hogy az ilyen "gyors" halált megakadályozzák, egy kis vízszintes támasztékot szögeltek a kereszt függőleges gerendájára a láb végénél, hogy az elítélt tartani tudja magát, amíg bírja. A lepelben levő áldozat lábán a szögtől származó sebek arra mutatnak, hogy nem volt ilyen támasztóléc, de a szög maga elegendő támasztékot adhatott a fulladás megakadályozásához. Az ortodox görög művészet a keresztet mindig egy kis támasztékkal ábrázolja. Néha a "sedile", egy kis fadarab volt az elítélt fenekénél, mely ülésféleként szolgált, s ez csökkenthette, de egyúttal meg is hosszabbította a szenvedést. Seneca, Néró udvari filozófusa írta egy levélben: "akiket ilyen halálra ítéltek, életüket cseppenként vesztették el" (Epistulae 101,14).
Az evangéliumok szerint Jézust a "hatodik órában", déli tizenkettőkor szögezték a kereszthez, és a "kilencedik órában", azaz délután háromkor halt meg. Sötétedéskor (Szent Lukács evangéliuma feljegyezte, hogy hármas csillag jelezte a szabbat kezdetét), legkorábban este hat órakor, a testet, azt gondolván, hogy halott, levették a keresztről. Ha pontosak az evangéliumok beszámolói, Jézus akkor már legalább három órája volt "halott".
Szokás volt táblát helyezni a keresztre, általában a Lábak alá, melyen a név és az ítélet oka volt olvasható. A hagyomány szerint Jézus tábláján latinul, görögül és arameusul az állt: "Jézus, nazarénus, a zsidók királya". A keresztre feszítés művészi ábrázolásain a táblán általában csak a latin "Iesus, Nazarenus, Rex Iudaeorum" szöveg rövidítése látható: INRI. Nyilvánvalóan a Jézus ellen felhozott egyik vád az volt, hogy nazarénus!
Egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Jézus három óra múlva meghalt volna a kereszten, mivel a nazarénusok (ellentétben az esszénusokkal) nem voltak aszkéták (vö. Máté 11,19: "Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és ezt mondják: íme, falánk és részeges ember..."). Jézusról aligha mondhatjuk, hogy hetvenkilenc kilós testsúlyával vézna és gyönge lett volna.
A Jézussal egy időben keresztre feszítettek halálát élethűen írja le Szent János evangéliuma: "Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Elmentek ekkor a katonák, és eltörték az elsőnek a lábszárcsontját, ugyanúgy a másiknak is, akit együtt feszítettek meg vele." (János 19,31-32) A szöveg arra utal, hogy a két "rabló" néhány órán belül megfulladt, mert az eltörött lába miatt nem tudta megtartani a testét. "Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el..." (János 19,33)
Jézus látszólagos halálának okát néhány sorral előbb találjuk meg: "Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett! - És fejét lehajtva, kilehelte lelkét." (János 19,29-30)
Felmerül a kérdés, hogy az ecet volt-e az oka, hogy Jézus azonnal "kilehelte lelkét", és ha nem, akkor mi lehetett ez az anyag? Az ecetnek ugyanolyan időleges stimuláló hatása van, mint az illatos sóknak, sőt gályarabok felélesztésére is használták. A sebesülteknek ecetet adták, hogy erőre kapjanak. De Jézus reakciója ennek pontosan az ellenkezője volt: amint belélegezte a gőzét ill. megízlelte az "ecetet", kimondta az utolsó szót és kilehelte lelkét. Ez a reakció fiziológiailag megmagyarázhatatlan.
A zsidó szokásoknak teljes egészében megfelel, hogy egy halálra ítéltnek mirhával vagy tömjénnel fűszerezett bort adjanak, hogy annak enyhén kábító hatása könnyítse a kínt. A zsidó Talmudban megtalálható ennek leírása: "Annak, aki kivégzésre indult, egy kis darab tömjént adtak borral telt serlegben, hogy elveszítse eszméletét." (Sanh. 43a) A római katonák nemcsak hogy megengedték a kábító italt, hanem egyikük nyilvánvalóan segített is felnyújtani az italt Jézusnak (vö. Máté 27,48, Márk 15,36, Lukács 23,36, János 19,29). Azonban mindegyik evangélium szerint ecetet, nem pedig bort nyújtottak neki. Az ital valamilyen főzet volt, melynek íze olyan savanyú volt, mint az eceté: az ecet latin neve acetum, ennek eredete pedig az acidus, azaz savanyú, és az acere, azaz savanyúnak lenni.
A megközelítésnek egy másik módja is lehetséges. A perzsa Mitrász-kultuszhoz tartozott a "haoma áldozat", ami nagyon hasonlított a keresztény szentáldozáshoz. Seydel professzor a következőket írja erről: "A haoma áldozat formája megegyezett a szokásos perzsa halotti áldozatokéval. Kicsi, körülbelül egy nagyobb érme méretű kerek kenyereket ajánlottak föl és fogyasztottak el a haoma itallal együtt. A haoma eredetileg az asclepias acída szoma növény kipréselt leve volt, ezt locsolták a védikus árják is a szent tűzre. Ezt az italt az isteni élet szimbólumának, az istenek italának és a halhatatlanság italának tartották..."12 India szent szoma itala lehetővé tette annak, aki jól ismerte ezt a drogot, hogy több napra halottnak tűnjék, majd utána néhány napig tartó mámoros állapotban ébredjen fel. A vallásos önkívület ilyen állapotában megnyilatkozhatott egy felsőbb tudat, kinyilvánítva a látomások újonnan megszerzett hatalmát. A szoma italban asclepias acida és valószínűleg kender (cannabis indica), valamint más gyógynövények voltak (Zoroaszter italának ismert receptjéhez hasonlóan). Az indiai növény egy rajza megjelenik az első keresztények sírján a római katakombákban. Ez a növény az asclepias acida egy hosszúkás gyümölcsű fajtája, mely Európában sehol sem található meg.
Az asclepias acida európai változatai a méreggyilokfélék, latinul Vincetoxicum hirundinaria. A vincetoxicum jelentése "győzd le a mérget" (vince latinul = győzd le, a vincere felszólító alakja, és toxicum görögül = méreg), tehát "ellenméreg". Természetesen ahhoz, hogy valaki jól tudja használni a növényt, ismernie kell az ital keverésének fortélyait. Az esszénusok jól képzett gyógyítók hírében álltak. A növény mérgének túlságosan erős adagja Jézus életét veszélyeztette volna. Dioszkuridesz, a Kr.u. első századi görög orvos és gyógyszerész a növényt "kutyafojtó"-nak nevezte Materia Medica című művében, és azt írta, hogy a növény hússal kevert levelei még kutyákat, farkasokat és rókákat is megölnek (Mat.Med.4,80). A méreg azonban ellenméregként is használható volt mérges állatok harapása ellen (Mat.Med.3,92). Egy 1563-ban írott botanikuskönyv (Mattioli, 337. old.) szerint "ez a gyökér nagyszerű minden méreg ellen, tökéletes anyagú és minőségű, ezért is nevezik latinul Vince-toxicumnak, azaz minden méreg ellenszerének. Még a döghalál ellen is használják, borban veszik be, utána pedig erősen izzad az ember." A különösen erős izzadás és a száj kiszáradása ("Szomjazom", János 19,28) a mérgezés jellegzetes tünetei. A méreggyilokot Svájcban (Zermatt, Wallis) "mesterfű"-nek nevezik, Ausztriában (Linz, Tirol) zsidófűnek vagy (Karinthiában) fehérkereszt-fűnek. Talán a növény csodás hatásának ókori emlékezete jut kifejezésre ezekben a nevekben.
Az olyan mágikus ital, melynek az a tulajdonsága, hogy élő embereket a halálhoz hasonló görcsös állapotba juttat, semmi esetre sem ismeretlen, és irodalmi szövegekben gyakran találunk róla leírást. A legismertebb példa erre Rómeó és Júlia története. Ez a látszólagos halál egy mély alváshoz hasonló kábult állapot, melyben az életnek semmi jele, mint például légzés, szívverés vagy pulzus, nem észlelhető.
Igen sokszor felvetődött már, hogy Jézus csak látszólag volt halott, amikor úgy tűnt, hogy "kilehelte lelkét" a kereszten, de ezen elméletet sem bizonyították be nagyobb hitelességgel, mint Jézus feltámadását. Pálnak sikerült felhasználnia Jézus kereszthalálát, amikor megalapozta pogány tanítását a megváltás áldozatáról, mely minden embernek megmentést ígért a halál és a kiontott vér által. Állítólag Jézus önként áldozta fel magát. Jézus halálfélelme azonban, melyet az evangéliumok több helyen is megemlítenek, megmagyarázhatatlannak tűnik ebben az összefüggésben. Az elkövetkező eseményeket várva Jézus így imádkozik a Gecsemáné kertben: "Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te." (Márk 14,36; Máté 26,39; Lukács 22,42) "Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek." (Lukács 22,44) A halálra készülő mártír filozofikus nyugalommal nézne halála elébe. De Jézus végső felkiáltása "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Márk 15,34) éppen elég bizonyíték arra, hogy a keresztre feszítést aligha kívánta. A valóságban azonban Jézust korántsem hagyták el annyira, mint ahogy panaszából gondolhatnánk (és mint később az események bebizonyították). A három szinoptikus evangélium állítása szerint Jézus hangosan felkiáltott, mielőtt kiadta lelkét. A hangos kiáltás lehetetlen lett volna a teljes kimerültség állapotában vagy nem sokkal a megfulladás előtt, ami majdnem minden orvos szakértő szerint a halál oka lehetett.
De térjünk vissza ismét a lepelhez, mely sokkal kézzelfoghatóbb, mint az ilyesfajta spekulációk, és új fényt vethet ezekre
a történelmi kérdésekre kétezer ével az esemény után. Wilson történész ezzel a mondattal fejezte be a turini lepelről írott könyvét (1978-ban jelent meg): "...kénytelenek vagyunk elhinni, hogy a lepel még fontos dolgokat tartogat s már közeleg az igazság órája.”
A leplen látható kép alaposabb vizsgálata során olyan jegyeket fedezünk fel, melyek új történeti szemléletet követelnek. Ezek egyike (amint már láttuk) a vérnyomok jelenléte a vásznon. Ha Jézust a zsidó szertartások szerint temetik el, előzőleg biztosan lemossák meleg vízzel a "holttestet". Ezt követően megkenik kenőccsel és balzsammal, a test minden nyílását lezárják, hogy lassítsák a bomlást, végül pedig a meztelen testet újra felöltöztetik. Ennek a mulasztásnak egyik magyarázata az, hogy a szabbat már elkezdődött és törvényellenes lett volna a temetési szertartások elvégzése. De ez az érv nem állja meg a helyét, mert a Mishna Shabbat Tractate (XX III, 5) szerint kifejezetten megengedett volt elvégezni "minden szükségeset" a halottért, még szabhat napján is. A Jézus eltemetésében résztvevők nyilvánvalóan a legcsekélyebb figyelmet sem szentelték a zsidó temetkezési előírásoknak.
A test leplen látható helyzete szintén feltűnő. Joseph Blinzler a turini lepel hitelességét cáfoló könyvében feljegyezte, hogy az "...nehezen képzelhető el, hogy a tanítványok ilyen illetlen és alkalmatlan helyzetben helyezték volna el a kezeket, mint ahogy a turini lepel képén látható, ha a Messiást temetik el". Két ellenvetésünk lehet Blinzler megjegyzésével kapcsolatban. Először is, sehol sem találunk említést arról, hogy a tanítványok a sírban jártak volna; másodszor pedig Jézus testének helyzete pontosan megegyezik a Holt-tenger melletti Qumranban az esszénus kolostor településének temetőjében talált csontvázakéval. "A holttestek általában ugyanolyan helyzetben fekszenek a sírokban...Közös vonásként felfedezhető, hogy a test a hátán fekszik fejel dél felé, a kezek pedig összekulcsolódnak a has fölött, vagy a test mellett fekszenek kétoldalt.”
A feltételezések szerint Jézus három órán keresztül függött holtan a kereszten. Ennek következményei abszolút biztonsággal leírhatók. A thanatológia (a halál tudománya) legújabb kutatási eredményei szerint a halál beállta után elkezdődik egy folyamat, mely megmerevíti az izmokat (rigor mortis). A folyamat a halál beállta után már harminc perccel elkezdődik és három-hat óra múlva válik teljessé, a környezet hőmérsékletétől függően: magasabb hőmérséklet gyorsítja a folyamatot. A rigor mortist összetett biokémiai folyamatok okozzák, melyeket főként a szívverés leállta után az ATP (adenozin-trifoszfát) szintjének csökkenése indít el. A csontvázat körülvevő összes izom megmerevedik a test pozíciójában, és ez az állapot csak négy-hét nap múlva szűnik meg, s csak ekkor lehet újra változtatni a test helyzetén. Állatkísérletek kimutatták, hogy majdnem tökéletes rigor mortis következett be már néhány másodperccel a mérgezéses halál beállta után: nem sokkal azután, hogy az utolsó lélegzetet kilehelték, az állatok teljesen merevek voltak.
Miután Jézus elvesztette eszméletét a kereszten függve, teste ellankadt függőleges helyzetében (amit a lábán átütött szög tartott fenn), így lábai erősen meghajlottak. Az egész testsúlyt a Jézus kezének tövén átütött szögek tartották. Feje előreesett és álla a mellén nyugodott. Rendes körülmények között teste megmerevedett volna három-négy óra múlva ebben az állapotban. A leplen levő képet vizsgálva azonban megállapíthatjuk, hogy a "holttest" hátát és fejét, valamint combját és lábszárát egészen laposan fektették a lepelre (1. illusztrációt).
Ugyanez figyelhető meg a karok helyzetéről. Jézus karjai szintén a keresztre feszítés közbeni helyzetükbe próbáltak volna visszatérni. Néhány sindonológus fölvetette, hogy a
kezeket esetleg összekötötték a csuklónál. Mindazonáltal, ha ez történt volna, a vérzést a kezek tövénél eltakarta volna a kötés. A vér azonban világosan látható. Monsignore Giulio Ricci, a Római Sindonológiai Központ tagja, hasonló megoldást talált a problémára, azzal a feltételezéssel, hogy a leplet kötéssel szorosan a merev és meghajlott test köré rögzítették, ls De ez a magyarázat képtelenség, hiszen a kép világosan mutatja, hogy a leplet simán kiterítették a test alatt és fölött. Máskülönben torzulások volnának láthatók a képen mindenütt. Az a tény, hogy Jézus egyértelműen nem volt a rigor mortis állapotában, amikor levették a keresztről, elegendő bizonyíték arra, hogy nem is volt halott.
Még ennél is meggyőzőbb bizonyítékot nyújtanak a vásznon látható vérnyomok. Itt világosan megkülönböztethető a vérzésnek két eltérő fajtája: a Jézus keresztre feszítésekor kifolyt, majd megszáradt vér, és az a friss vér, mely azután hagyta el a testet, hogy a lepelre fektették vízszintes helyzetben!
Először nézzük a fej vérzését. A gúnyból Jézus fejére nyomott éles töviskorona, kicsi, de mély sebeket hagyott a vékony fejbőrön. Amíg a töviskorona a fejen volt, az egy-két milliméter átmérőjű sebeket szinte teljesen elzárta. Az a kis vér, mely esetleg kifolyt a tövisek körül, rögtön megalvadt és a hajba tapadt, amint ez megfigyelhető minden ilyen kis seb körül a leplen látható nyomokból. A képen jól láthatók a megszáradt vér minden irányban szétfolyt, nagyobb csíkjai. Ez a vér biztosan nem érintkezett a lepellel addig, amíg a töviseket el nem távolították, nem sokkal azelőtt, hogy a testet a vászonra fektették. A fejbőrben csak nagyon finom véredények vannak, melyeket a sértetlen keringési rendszer lát el. Ha a szív működése megszűnik, a vér kissé visszahúzódik a bőr felülete alatti kapillárisokból (mivel a keringésben létrejött negatív nyomás miatt a vér nem emelkedik a szív magassága fölé). Ezért lesz az arcszín "halálsápadt". A halál beállta után vér már nem távozik az ilyen kis sebeken keresztül, mivel ekkor az éren belüli alvadás már megkezdődött.
A vászon elején látható Jézus-képet figyelve fölfedezünk egy visszájára fordított hármas szám alakú vérnyomot a homlokon. Ez a bizonyos nyom csak a fej enyhe megdöntésével keletkezhetett, mintha kispárnán nyugodott volna. A sűrű vér Jézus homlokán egy ráncig haladt, ezután kicsit szétterjedt és egy következő ráncig folyt, mivel a vér tovább csorgott a sebből. A homlokon levő seb, melyet szintén a töviskorona okozott, a testnek azon a részén volt, mely a legmagasabban nyugodott. Még ha bizonyos körülmények között lehetséges is, hogy egy holttesten levő nagyobb sebek tovább vérezzenek, semmiképpen sem folyik vér a homlokból, ha ez a test legmagasabb pontja. Csak működő vérkeringés esetén lehetséges ez.
Az összekulcsolt kezek csaknem egy magasságban nyugszanak a fejjel, mely majdnem olyan magas, mint a fej. Itt látható a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy friss vér is, és alvadt vér is került a lepelre. A kéz tövénél három vérszivárgás fedezhető fel (l. illusztrációt), különböző irányokban. Egyszerű szögméréssel információt nyerhetünk arról, hogy hogyan keletkeztek. A bal kéz a jobb fölött nyugszik, eltakarva a rajta levő szög ütötte sebet, ezért a számítások csak a bal kéz látható sebére vonatkoznak. A vér egy része visszafelé is folyt az alkar megfeszített izmai közötti barázdába, végül oldalt lecsöppent a gravitáció törvénye szerint. Az alvadt vér vékony függőleges csíkjai majdnem párhuzamosak egymással, és ebből ki lehet számítani, hogy a karok milyen 'szöget zártak be a kereszt vízszintes gerendájával: körülbelül 25. A megszáradt vér két csíkja függőlegesen folyt ki a kéz sebéből, és ezek körülbelül 20-os szöget zárnak be egymással, ami azt jelenti, hogy az alkar különböző szögeket zárt be egyenes és elernyedt helyzetében a kereszten (l. illusztrációt).
Nagyon különös, hogy a látható harmadik vérfolyásról egyik elismert sindonológus sem tesz említést. Bár a harmadik vérnyom nyilvánvaló és minden laikus számára könnyen felismerhető, egyszerűen figyelmen kívül hagyták! Ennek igen egyszerű a magyarázata: a 3. vércsík formájával és irányával azt bizonyítja, hogy a vérzés csak akkor kezdődhetett el, amikor a szöget kivették a sebből. Ekkor ismét vér kezdett folyni belőle, ezúttal mindenfelé szerteágazva a kézen, mely laposan nyugodott. Ezenkívül világosan látszik az is, hogy a 3. vérfolt határvonala sokkal kevésbé erős, mint a másik kettőé, főleg az 1. vérnyomé. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az 1. és 2. vérnyom teljesen száraz volt, amikor a testet a lepelre fektették, és csak a lepelben levő áloé lágyította meg. Ezzel szemben a friss vér 3. nyoma körül vérsavógyűrű látszik. Savógyűrű csak akkor keletkezik, ha a vérben jelen levő fibrin aktív. Az előzőleg már megalvadt vér körül ez nem jön létre, hanem éles körvonalú kép alakul ki. Egy holttestből bizonyos körülmények között mégis kifolyó vérben sem lehet aktív fibrin. Annak lehetősége, hogy ebből a sebből a halál beállta után folyt volna vér, nyugodtan kizárható, hiszen a kéz a test fölött feküdt, s csak a gravitáció ellenében működő aktív vérkeringés hozhat létre vérzést egy ilyen helyzetű sebnél.
A leplen a jobb kar valamivel hosszabbnak látszik, mint a bal. Az ilyen kisebb torzulások a lepel elején azt mutatják, hogy a vászon nem olyan mereven feküdt a testen, mint egy sima deszka, hanem bizonyára kissé begyűrődött vagy benyomódott. Ha nem történt volna meg ez a kis gondatlanság azok részéről, akik Jézust eltemették, nem lehetett volna megfigyelni a test oldalán látható sebet, mely a leplen jól kivehető. Szent János evangéliuma szerint a seb egy katona lándzsájától származik: "Hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki." (János 19,34) Fontos, hogy a katona lándzsaszúrását az eredeti görög szöveg fordításai különbözőképpen írják le. Még a Vulgata fordítói is félremagyarázták a görög szöveget, hiszen a görög waaew
- sajnos nincs görög fontkészletem, ezért ez csak a végleges verzióban lesz jó - szó inkább könnyű karcolást, horzsolást vagy szúrást jelent, és nem teljes erővel adott döfést, még kevésbé a testen ütött mély sebet. A test oldalán látható körülbelül 4,5 cm-es seb ad némi támpontot ahhoz, hogyan keletkezhetett a sérülés. Abban az időben a római katonák által használt lándzsa leggyakrabban "hasta" vagy "pilum" volt, melynek kicsi, vékony pengéje 25-40 cm hosszú volt és csupán a tövénél szélesedett ki a nyél közelében (1. illusztrációt). Az ilyen, stilettóhoz hasonló pengével könnyen ejthettek egy kisebb sebet, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a keresztre feszítés áldozata már nem reagál. Ez az eljárás volt a halál hivatalos megerősítése, és valószínű, hogy az evangéliumokban említett kapitány az ellenőrzést maga végezte. Ha egy tapasztalt katona Jézusnak a végső döfést akarta volna megadni, egész biztosan nem jobb oldalról szúrt volna keresztbe a szívéhez, amely természetesen bal oldalon van, hanem szemből, halálos pontossággal. Az exegéták számtalan magyarázatot gondoltak ki a "vér és víz"-re, mely Szent János evangéliumának leírása szerint ömlött ki. A víz szerintük vérsavó lehetett, mely a vér felbomlásának kezdetén keletkezett. Ez a felbomlás azonban csak legalább hat órával a halál beállta után kezdődik meg.
Egy másik magyarázat szerint ödémás folyadék választódott ki a tüdő és az azt körülvevő mellhártya közötti résből. Ezen elméletet is figyelmen kívül hagyhatjuk, mert ha a mellkast valóban átszúrják, a tüdő azonnal összeesik, helyi vákuumot okozva, mely megakadályozta volna mindenféle folyadék eltávozását. A harmadik lehetőség szerint a víz a szívburokból származó folyadék volt, mely a lándzsa útját követte a bőr felszínéig, miután a lándzsát kihúzták a testből a szív megsebesítése után. A két utóbbi elmélet feltételezi, hogy Jézus nagyon beteg volt vértanúságát megelőzően, másképp nem keletkezhetett volna ilyen "víz".
Valójában azonban a "vér és víz" szavak inkább egy idiomatikus kifejezés, melyet az esemény hangsúlyozására használtak. Ha valaki "vért izzad", az nem jelenti azt, hogy vér folyik a pórusaiból. A keresztre feszítés szemtanúja, akinek tanúságtétele halhatatlanná vált, egyszerűen a vér nagy mennyisége fölötti megdöbbenését akarta drámai módon kifejezni. A Kr.u. második század kezdetén a Szent János evangélium szerzője megemlíti a keresztre feszítés egy ismeretlen tanúját: "Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti higgyetek." (János 19,35) A "halott" oldalsebéből valóban hihetetlen mennyiségű vér folyt ki. Ezt a lepel megfelelő helyei nyomatékosan igazolják. Igen nagy mennyiségű vér gyűlt össze a sebből a hát és az ülep között, még a temetés után is.
A legbőségesebb vérzés a láb szög ütötte sebeiből származott. A vér elhagyta a sebet, lefolyt a sarokhoz, ott összegyűlt, majd jobb oldalra elfolyt, ahogyan a friss vér egyre tovább táplálta (l. illusztrációt). A 17 cm hosszú vérfolyás egy helyen megszakadt, ahol a vér lecsöppent a lepel egy gyűrődésébe, s azután továbbfolyt jobb felé. Egy több órája halott holttestből származó vér soha nem ömlik és alvad meg ilyen módon. A szív és a keringési rendszer egész biztosan sértetlen volt, még akkor is, ha a légzés nem volt észrevehető.
A vérfolyásokból, melyek "pozitív" képként jelentkeznek az anyagon, kétségtelenül az derül ki, hogy a vér csak a temetés után került a lepelre. Mivel a vásznat átitatta a gyantás áloé, a vért nem tudta fölszívni az anyag, ezért csak szétfutott a felszínén. A vér ezt követő alvadása során a vér szilárd alkotórészei összegyűltek a vérsavó világos körvonalain belül.
Ez a folyamat jól megfigyelhető egy üveglapon levő vércseppen. A vérsavó udvarként veszi körül a vér részecskéit. A testen található megszáradt vércsomókról, melyeket az átitatott anyaggal való érintkezés felpuhított, egészen másfajta kép keletkezett. Ezeket a vércsomókat nem vette körül a vérsavó, ez különösen jól látható az ibolyántúli fényben, Wood-fényben és normál fényben készített fényképeken, melyeket elektronikus úton hívtak elő. A nyomok körül a fibrin határozott körvonalakat képezett.
Az általam itt felsorolt összes érvet publikálták már a turini lepelről megjelent számos tudományos cikkben, én csupán új következtetéseket vontam le a több mint nyolcvan éve folyó kutatásokból. Az eredmény először bizony meghökkentő lehet. Mindazonáltal, logikus következtetésekkel jutottam erre az eredményre, mely fölvet néhány elgondolkodtató kérdést, főleg a feltámadást illetően. A klinikai halál megállapítása még ma is nehézségeket okoz az orvosoknak. A drog használata például olyan mély kómás állapotot idézhet elő, hogy könnyen állíthatnak fel hibás diagnózist. A halál megállapításának jól ismert módszere volt, hogy egy kis sebet ejtettek a bokán vagy a csuklón. Ha artériás vér folyt, akkor a keringési rendszer még működött. A holttestek azonban nem véreznek! Jézus esetében összesen huszonnyolc seb számolható össze, melyek tovább véreztek még akkor is, amikor testét már levették a keresztről. Valós ténynek tekinthetjük, hogy Jézus nem volt halott, amikor a sírba tették.

A feltámadás történeti szempontból

Jézus keresztre feszítése és eltemetése közben olyan emberek kapcsolódtak be az eseményekbe, akik még nem voltak az Új Szerződés tagjai. A centurio, aki azt az italt adta Jézusnak, melynek olyan rendkívüli hatása volt, a katona, aki lándzsájával megsebesítette, hogy Jézus halálát igazolja, és az a centurio, aki kimondta ezeket a szavakat: "Bizony, Isten fia volt ez!" (Máté 27,54; Márk 15,39; Lukács 23,47), mind egy és ugyanaz az ember lehetett. Az apokrif Pilátus Cselekedeteiben Longinus néven emlegetik, mint a keresztre feszítések felügyeletéért felelős kapitányt. A görög legenda, "Longinus vértanúsága" szerint a Golgota kapitánya volt, aki Kappadókiából, Sandrales (vagy Sandiale) helységből származott, s egyben ő volt a sír őreinek parancsnoka is. Nyssai Gergely egy írása szerint a feltámadás után Longinus jutalmul megkapta a becses leplet (vö. 153. old., A Lepel kora, 8. bekezdés), később pedig Kappadókiában még püspökké is szentelték. A Jézus feltételezett halálos ellenségéből keresztény püspökké való csodálatos átfordulás azt sejteti, hogy a centuriónak volt valamiféle kapcsolata Jézussal és követőivel már a keresztre feszítés előtt is.
Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a keresztre feszítés egy olyan római tiszt felügyelete mellett történt, aki Jézussal szemben pozitív érzéseket táplált, és ő volt minden jelen levő katona parancsnoka, akkor magyarázatot lelhetünk a keresztre feszítést kísérő rejtélyes eseményekre. Ezeket az eseményeket nem hagyhatjuk többé figyelmen kívül, mintha csak a túlságosan aktív képzelet termékei volnának.
A keresztet eltávolították, és a temetés arimátiai József, a gazdag és befolyásos kereskedő támogatásával zajlott le. Ő tanácsoskén) és a Szánhedrin tagjaként Jézus elítélése ellen szavazott (vö, 149. old. Ötödik fejezet, 17. bekezdés). Akkor nem tudott szembeszállni a politikai túlerővel, de most végül hasznát vehette vagyonának és befolyásának. Megszerezte Jézus "holttestét" Pilátustól, valószínűleg meggyőző érvek segítségével. József fizette ki a vászonleplet is, mely biztosan drága árucikk volt, és elszállította az öntudatlan Jézust a Golgota (_ koponya-hegy, a domb alakjáról) közelében fekvő új sziklasírba. Később arirnátiai Józsefet még szentként kanonizálták is, a római katolikus egyház március tizenhetedikén tartja ünnepét. Nikodémus apokrif evangéliuma szerint később maga Jézus szabadította ki a zsidók börtönéből - [Nik.ev.12,15). Nikodémus József barátja volt, aki segédkezett a temetésnél és gondoskodott a 100 font mirha és áloé keverékéről. Őróla egyedül Szent János evangéliuma tesz említést: zsidó tanács...

Hát elég meggyőző, nem ?
Bocsi, de lehet, hogy vannak benne helyesírási hibák. De hát ez egy demo verziónál nem lehet probléma. Ugyi ?

Császtok !