A legkönnyebben az orosz kőolajat lehet pótolni, a kőolajszármazékok – különösen a dízel – esetében ez már nehezebb feladat.

A legnagyobb falat az orosz földgázfüggőség megszüntetése, hiszen az évi 155 milliárd köbméter orosz vezetékes gáz pótlása évtizedes kihívást és euró százmilliárdos beruházást jelent.

 

Az orosz kőolaj keleti irányba történő értékesítésének megvannak ugyan a logisztikai akadályai, de ezek könnyebben megoldhatók. A földgáz esetében azonban Oroszország legfeljebb az európai éves mennyiség ötödére elegendő szállítókapacitásokat képes hadra fogni Ázsia irányában – és ezen nem is lehet olyan rugalmasan változtatni.

A szankciók közül Oroszországnak hosszabb távon minden bizonnyal az fájhat legjobban, hogy nem fér hozzá a nyugati technológiához, kimarad a tudományos együttműködésekből, ami nélkül képtelen a gazdasági modernizációra, de még egyes iparágak (autóipar) működtetésére is.

 

Különösen, ha Kína inkább az európai kapcsolatait tartja fontosabbnak, és támogatja a nyugati szankciókat.

 

A kaukázusi és közép-ázsiai katonai és gazdasági szövetséges országok sem feltétlen hívei Ukrajna megtámadásának: saját szuverenitásukat féltik, és ők sem akarják elveszíteni kapcsolatukat a Nyugattal. Oroszország sikereket főként abban tudott  felmutatni, hogy az elmúlt nyolc évben mezőgazdasága egy részét átállította az önellátásra.

 

A háború egyik legsúlyosabb következménye, hogy tetézi Oroszország demográfiai válságát: a tragikusan alacsony születésszámok mellett a csúcsokat döntögető kivándorlás is csökkenti az orosz népesség számát és etnikai arányát a soknemzetiségű országban.

Ráadásul a magasabban képzett és nagyobb jövedelemmel rendelkező oroszok hagyják el elsősorban hazájukat, miközben kérdés az is, hogy a háborúban újonnan elfoglalt kelet-ukrajnai területeket Putyin kikkel népesítené be és építené újjá.

"