Akkor kb. ugyanúgy látjuk a kérdést a százalék / személyes tapasztalat ügyében.
Érdekes ez a mostani infláció, meglepően gyors, de úgy látom, hogy aggyal átfogható, és viszonylag egyszerűen megszüntethető okokon alapul. Érezhetően drágul egy-egy bevásárlás a boltban, és nem csak a Szekundáns kartács, de én sem értem, hogy az élelmiszerek például miért, amelyekben elég jól állunk. A piacon tudom, hogy azért emelnek az árusok, mert megmondták, hogy nekik is élni kell, mert ők is boltba járnak. De az nem fér a fejembe, hogy pl. egy Spar, vagy hasonló miért emel napról-napra. Vagy az olyanok, mint az építőanyagok napi árváltozásai. Még a háború elején vettem csempét, nem sok kellett, kb. 5 m2. Direkt csak azok közül válogattam, amik készleten voltak a nagyker raktárában, hogy rögtön tudják szállítani. Bő egy hét alatt ért ide, még jó hogy a megrendeléskor rögtön ki is fizettem, mert amikor elhoztam, már szólt a boltos, hogy ez alatt az idő alatt 1.000,- Ft-al ment feljebb a négyzetméterár. Raktáron lévő, már legyártott tételeken ugyan mi lehet a folyamatos költségnövelő tényező, már a kereskedő kapzsiságán túl?
Mindezek mellett ezt a mostani balhét azért sokkal kevésbé élem meg szarul, mint a korábbit. Most akármilyen rossznak is tűnik a helyzet, de nem kilátástalan. Ha abbahagynák a gázos szankciók lebegtetését, visszaadnák a kanadaiak a javításra odaszállított turbinát a ruszkiknak, és pl. nem arról povedálnának a németek állandóan, hogy milyen gyorsan akarnak leválni az orosz gázról, hanem visszatérnének valami ésszerűbb hanghoz, lenyugodnának az energiaárak is. Vagy pl. nyugodtan fel lehetne adni az olajembargót azzal, hogy az csak az EU-nak árt, és lassan elcsitulnának az üzemanyagárak, persze nyilván nem oda, ahonnan indultak. Meg elég lenne abbahagyni a háborús uszítást, és el kellene kezdeni valami ésszerűbb irányba gondolkodni, aztán mindjárt alakulna az európai gazdaság is. Gondolom előbb-utóbb csak elkezd valamelyik felelős politikus ésszerűen gondolkodni, legkésőbb akkor, amikor a választói elkezdenek kimenni az utcára.
Korábban kétszer éltem meg valami hasonlót. 2008-ban, vagy 2009-ben amikor már javában tartott az akkori válság, ültem Karácsony előtt az íróasztalomnál, és azon tűnődtem, hogyan legyenek az ajik, meg a bevásárlások? Merhogy a jövedelmem folyamatosan csökkent, a hónap végén már gondolkodni kellett, ráadásul bejelentették, hogy a 13. havi is ugrik. A kölkök még igencsak suliba jártak, állami alkalmazottként más bevételem nem volt (lehetett), szóval igencsak tűnődtem azon, hogyan tovább, meg mondjuk mi lesz, ha beszarik pl. a hűtő. Na akkor teljesen kilátástalannak tűnt a világ, teljesen megfoghatatlan volt az akkori válság, hogy mi a pöcsöm közünk van nekünk az amerikai ingatlanhitelezési lufi kidurranásához. Ráadásul két évvel voltunk 2006 után, meg Sipánka után, aki szótagolva mondta el, hogy minden hülye megértse: nem lesz la-kos-sági gáz-ár-e-me-lés!
Előtte a katonaságot követően voltam még így, de az a '80-as évek közepén volt, amikor leszereltem a seregből. Ültem az albiban, és számolgattam: a fizumból kicsengetem az albérleti díjat, veszek kaját és bérletet, aztán készen is vagyok. Nemhogy csajozásra meg mászkálásra nem jut már semmi, de még ruhára, vagy könyvekre sem. Kinn meg az az igazi punnyadt, szürke, depressziós, csömörös szocializmus meg népgazdaság szuttyogott.
Namármost ezekhez képest a mostani válság igencsak megoldható, kezelhető valaminek tűnik. Már persze megfelelő akarattal, meg némi józan ésszel.
