Jobbágy Károly

Házastársak

Mint két sziget az óceánban,
mely karnyi távolságra van,
úgy fekszenek a széles ágyon
éjszakákon át, szótalan.

Lehelletüktől fenn, felettük
lenge, kis pókháló remeg.
A sötétségbe néznek együtt
a múltakat idézve meg.

De hiába. A szerelemre
nem emlékezik már az ész.
A tegnapok gyötrelme, szennye
a semmin át szemükbe néz.

S azon tűnődnek, hogy esett meg
.. . hogyan kerültek ők ide?
— ennek a furcsa idegennek
ágyába ... közelségibe?

A férfi futna, de hiába;
nincs üres lakás, nincs sehol.
Végezni önmagával gyáva,
az éjbe bámul s fuldokol.

Pedig úgy vágyik szeretetre,
ölelne is, ha volna kit;
aki csókjától megremegne
s eloltaná vad vágyait.