Tamás Tímea

A léted

még mindig várlak, átokként
követ a léted, először csak
árnyékom volt, de aztán fázott,
nem bírta a szelet és a fényt,
az átmeneti állapotokat, a
mindennapokkal való osztozkodást,
így hát belém költözött, és
biztonsági zárral eltorlaszolta
magát a holnap elől, ezért én
várlak, még mindig, téged, az
arcod, a mosolyod, a húsod és
véred, várlak, mert hiszem, még
mindig hiszem, hogy egyszer
eljössz, és leveszed arról a
zárról könnyű, puha kézzel,
sebek nélkül, azt a tonnányi,
mázsányi, kilónyi lakatot