Kedves macsakmati!

Egyrészt az anyósomnak beszédkényszere van: nem tudja mikor kell hallgatni. Másrészt az anyósomnak műveltsége nincs: nem tudja mikor mit illik mondani. Ez csak a kisebbik probléma.
A nagyobb az, hogy nem tudja elengedni a gyerekeit. Még mindig úgy viselkedik velük, mintha még mindig 8 évesek lennének. Ez már számukra is terhes, de az én számomra kezelhetetlen. Megmondja, hogy mit kell teniük a házasságukban, megmondja továbbá nekem, hogy én mit tegyek a családomon belül. Ha ezeket nem úgy teszem, ahogy ő mondja, akkor elég szigorú hangnemű számonkérés következik. Ő engem tegez, de nekem őt magáznom kell, ami így harminc felett egy kicsit kínos. Tanácsokat ad abban a kérdésben, hogy hogyan viselkedjek a szüleimmel. Minden nap telefonál, többször is elmeséli az életét és persze nyafog a telefonszámla miatt. A legtermészetesebb, hogy véleményt nyilvánít a feleségemmel folytatott vitákban* és mérlgelés nélkül ad igazat a feleségemnek, bármi történjék is. Ha tudná, hogy ez az anyai ösztön következménye, akkor persze visszafogná magát, de ez az, amire ő képtelen. Beavatottnak érzi magát: azt gondlja, ha két ember (nem csak én és a feleségem, hanem bárki más) beszélget, akkor abba ő is bármikor bekapcsolódhat és azt rendszeresen meg is teszi. A jelenlétében nem lehet beszélgetni, mert akkor a beszélgetés hamarosan átalakul az anyósom tanácsokkal gazdagon fűszerezett monológjává.

Enyi elég, vagy folytassam?

Üdv!

Joss

* A házasságokon belüli viták szerintem természetesek. Egy házasság nem akkor jó, ha nincsenek viták, hanem akkor, ha a vitákat a felek jól tuják kezelni; és a mienk ilyen is volna, ha nem lenne az anyósom.