Fel nem foghatom, miért kell az American Beauty-t olyan filmekhez hasonlítani, amelyekhez köze sincs.
Ha nem élted még át, mi az a végletes frusztráció, amelytől csupán akkor szabadulhatsz, ha mindennek hátat fordítasz és végre merészelsz önmagad lenni, ha nem érzed át azt a hátborzongató kettősséget, hogy olyan dolgokon nevetsz látszólag gondtalanul, amelyek a vérgőzös valóságban borzalmak, akkor sosem fogod megérteni ezt a filmet. Mert ez a film nem az Amerikai pitézőknek készült. Nem azoknak, akik kezdés után tíz perccel szédelegnek be a moziba, hogy ott két órán keresztül kukoricát zabáljanak. Erre a filmre fel kell készülni, meg kell nyitni a lelkedet rá, különben nem érint meg. Mint ahogy sok szegény, lelkileg és érzelmileg csökevényes lényt ez szemmel láthatóan hidegen hagyott. Pedig ha egyszer magukba néznének, talán felfedeznének ott egy kis Lestert. Persze ahhoz nem lennének elég bátrak, hogy kitörjenek a hétköznapok őrjítő reménytelenségéből...