19. hét/album: Opera Sauvage

Az 1979-es „arany év” még egy nagylemezt tartogatott Vangelis közönségének, nem is akármilyent. Ősszel jelent meg a Frederic Rossif újabb ismeretterjesztő sorozatához írt filmzenei album, az Opera Sauvage. Amikor utánanéztem a filmsorozatnak az IMDb-n, meglepve vettem észre, hogy nem kevesebb mint 19 részből állt, amelyeket 1976 és 1991 között sugároztak. Vangelis a filmzenét ’78-79-ben vette fel, tehát a dalok feltehetőleg az ekkoriban adásba kerülő epizódokhoz készültek. Amennyire tudom, a filmsorozatot csak Franciaországban vetítették a TV-ben (később sem adták ki video formátumban), így a filmzene különösebb felhajtás, koncertek és marketing nélkül került piacra.

https://www.discogs.com/release/2232191-Vangelis-Opera-Sauvage

Az Opera Sauvage Vangelis egyik legszelídebb albuma, talán Vadregényes operaként fordíthatnánk magyarra a címet. Ez a lemez nem progresszivitásával tűnik ki a korabeli Vangelis albumok közül, hanem dallamosságával, eleganciájával, atmoszféra-teremtő képességével – egy instrumentális album a könnyű- és komolyzene határán, ami nem akarja meglepni hallgatóját, mégis az első pillanattól elvarázsolja. A számokban alig hallunk dobot és sequencert, illetve általában harsány részeket. Érdekes kontraszt, hogy míg a filmsorozat epizódjai gyakran egzotikus országokba invitálták a nézőket, a zene ezúttal nélkülözi az etno motívumokat és hangszereket. A hangszerelés gerincét természetesen most is a CS-80 adja, de több más hangszer is főszerephez jut egyik-másik számban.

A lemez Vangelis egyik legismertebb dalával kezdődik, az ünnepélyes és nagyszerűen hangszerelt Himnusszal (Hymne). Követi egy álomszerű improvizatív darab, a fő hangszerként Fender Rhodes elektromos zongorán előadott Rêve. A hosszú, léleksimogató szám után egy újabb örökzöld kompozíciót hallunk: a finoman izzó L’enfant, a maga különféle hangszerelésben bemutatott témájával különösen ismerős lehet nekünk magyaroknak (legalábbis akik néztük A Hét című hírműsort a 80-as, 90-es években, amely szignálként használta a számot). Az LP első oldalát egy szentimentális rövid darab zárja, a Sirályok (Mouettes). A lemez második fele az akusztikus gitárral kísért Chromatique számmal indul; az itt hallott kromatikus skála egy egész oktávot átfog, mégis szinte magától értetődően dallamos – bravúros kompozíció. Jön az Írország: köd, sár, füst, harangszó. Újabb ékes példája Vangelis hangulatfestő képességének, melyet nagyban elősegít a touch-responsive billentyűzet; Vangelis kezei közt szinte énekel a CS-80. Az album legösszetettebb alkotása a flamingókról elnevezett romantikus utolsó szám: Jon Anderson hárfajátékával és egy lassú, visszafogott témával indul a Flamants Roses, aztán a középrészben Vangelis szabadon engedi energiáit és friss dinamikát visz a számba, hogy végül visszatérjen az induló témához, nosztalgikus hangulatban zárva a dalt és ezt a kitűnő albumot.

Meglehet, a Rossif filmzenék eme darabja is rögtönözve komponált zenék sorozata, de Vangelis kreativitásának és mesterségbeli tudásának köszönhetően az Opera Sauvage egy pillanatra sem kelti a félkész, nyers anyag érzetét bennünk – éppen ellenkezőleg, ideális album a Mester művészetével való ismerkedéshez.