Attól még, hogy több mint 20 évnyi fórumozás alatt sose írtam ide, magam is régi operajáró vagyok... nem véletlen, édesanyám már a születésem előtt is az volt, miután Pestre költözve az egyik főbérlőjével kezdett el előadásokra járni. Aztán egyszer egyedülálló anyaként nem tudott hová tenni egy előadásnál, és vitt engem is... én meg elmondása szerint érdekesnek találtam a dolgot. Így aztán kb. három évtizede állandó program lett ez, minden évben legalább egy, néha két bérlettel is. Talán ezért is szeretem metalrajongóként is azt, ha komolyzene is van az elektromos gitárok mellett, de ennek ellenére az opera sem maradt el az életemből, csak egyre jobban kezdtem a zenére figyelni. Inkább a komolyabb darabok jönnek be, főleg Verdi és Puccini - tőlük az Aida illetve a Turandot áll nálam az első helyen - de a veristák, meg az orosz és cseh szerzők is tetszenek, illetve Wagner se idegen tőlem, leginkább a Parsifal. Sőt, a sors úgy hozta, hogy a barátnőm is egy operaszereplőről kapta a nem túl gyakori keresztnevét... :-)

 

Amiért most ide írok, az a ma délelőtti élményem... mivel most látogattunk el először az Operaházba a felújítás után. Műsoron a Simon Boccanegra volt, a női főszerepben Rost Andrea... lett volna, de betegség miatt egy kevésbé ismert, de ennek ellenére jól teljesítő hölgy pótolta. Ezt a darabot valamikor a '90-es években már láttam, de persze most inkább füllel figyeltem... noha szerencsére hiányzott minden kortárs megjelenítési szándék, a díszlet és a jelmezek is a megfelelő kort idézték, legfeljebb csak néhány víziszörny és sellő adott némi szokatlanságot, de ha egyszer egy tengerparti városban játszódik, akkor még belefér. :-) Jó volt itt is hallani a basszusklarinétot az átok-jelenetben (az Aida utolsó felvonásában is nagyon hatásos Amneris rábeszélő áriájánál) - mindig szeretem a ritka, különleges hangszereket felfedezni.

 

De ezért talán még nem is álltam volna neki pötyögni... a fő ok azonban mégis maga az épület. Én mindig örülök, ha az építészeti örökségből minél több minden újul meg, most viszont egy kicsit vegyesek az érzéseim. Pozitívnak tartom a III. emeleti cukrászda rekonstruálását, hogy a festmények a falakon és a plafonokon mindenhol annyira szép színekben pompáznak - gyanús, hogy sok van, amit újonnan pótoltak - meg a faburkolatokat is. Illetve hogy mindezek mellett jól gondoltak a modern dolgokra is: különösen jó a két lift, az alsó ruhatár mellett lévő WC-k (illetve mindegyiknek az esztétikai kialakítása), és hogy a színpadi világításért se kell már beáldozni két páholyt. A székek pedig végre szélességben és lábtérben is olyan kényelmet adnak, aminél még a wagneri hosszúság se okoz gondot. :-)

 

Itt jön azonban a "de"... a kényelemnek és hogy most már nincsenek szélső székek, az is az ára, hogy kevesebben férnek be, ez meg kevesebb és drágább jegyeket jelenthet. Illetve így azért oldalt szűkebb a folyosó. Nekem furcsa és zavaró, hogy a zenekari árokba - ami a zenészeknek biztos jó, hogy nagyobb lett, de így olyan, mintha elvesznének benne - alig lehet belátni, és ki tudja, talán a székek esése se olyan, mint régebben, ami a harmadik sorban nem rontotta a láthatóságot, de ki tudja, mi lehet hátul. A WC-kbe meg igazán tehettek volna olyan csapokat, amelyeknél én választom meg a víz hőmérsékletét.

 

Mégse az új az, ami a legkevésbé tetszik... hanem a régi. Azaz hogy túl hűen próbálták rekonstruálni az eredeti állapotot. Gondolok itt leginkább a lámpákra... lehet, hogy ezek a gyertyavilágítást idéző neoklasszicista csillárok és falikarok jobban illenek korszakilag a belsőhöz, de nekem nemcsak jobban tetszettek a kicsit szecessziós illetve XX. századi üvegbúrák, hanem a fényük is jobb volt. Most ahová nem áramlik be természetes fény, ott sejtelmes félhomály van, és erre rá is játszanak a korlátok mellé tett, vagy a plafonokba süllyesztett világítótestekkel. A nézőtéren is... azt mondják, hogy azzal, hogy a nagycsillár is felfelé világít - mint az összes többi lámpatest - jobban látni a Lotz-freskót. Lehet, de közben meg alig lehet olvasni odalent...

 

A padlóról és a kőlépcsőkről nekem sok helyen hiányzik a szőnyeg, pláne hogy előbbi sötétebb és durvább megjelenésű fából készült. Amit még nagy veszteségnek érzek, azok a II. emeleti "társalgó" helyiségek, ezek régen szalon-szerűek voltak, most két sivár csarnok néhány régi művész mellszobrával. (Viszont külön piros pont, hogy a legfelső erkélyre is ki lehet menni a zeneszerzők szobraihoz.)

 

Furcsa, hogy a "régen minden jobb volt" elvvel most az igazán régi áll pellengérre nálam... de persze attól még örülök, hogy kész az épület, és közben van, amiben alkalmazkodott a mai igényekhez. Azért bízok benne, hogy lesz elég megfizethető árú jegy néhány legalább olyan jó előadásra, mint a mai volt - a modern környezetbe átültetett operáknak értem az üzenetét, hogy újabb generációkat is meg kell szólítani, meg hogy más korszakokban is érvényes lehet a mondanivalójuk, de attól még nemigen tudom hová tenni azokat - de a lámpák akkor is hiányozni fognak nekem, hiába szépek a mostaniak is.