Rékasy Ildikó

Ars poetica
 
Nem csak közlésvágy; volt annál erősebb
késztetés is. Építeni, faragni,
anyaggal bánni, ez vonzott, hiába
tudtam: reménytelen; se kő, se fa,
se ecset, semmi kézzelfogható
nem áll kezemhez. A formák, színek
világa elbűvölt, s egyszerre frusztrált.
Rosszkedvemben hálátlannak, frigidnek
szidtam magam, mint akit elhalmoztak,
s nem képes viszonozni, megköszönni:
passzívan csak befogad, elfogad.
El is veszíti meg nem érdemelt
kincseit, a sok míves, ritka holmit.
Emlékeim sápadó sziluettek,
körvonalak szétfolyó mag körül.
 
És akkor mentsváramra rátaláltam.
Megértettem, hogy tünékeny világom
– csakis a nyelv – újjáteremtheti.
Hisz alkímia, mágikus vegyészet
eszköze! Ha érzetek, képzetek,
gondolatok, tér- és időszilánkok
vegyi reakciója végbemegy:
a jelentésben újra felragyog
fénytörő prizmán át az univerzum.
Láthatom úgy is már a tejutat,
mint „tündöklő testvérét Kánaán
patakjainak”. Hajnalban, ahogy
„a fűszálakon hálni tér a harmat”.
S „napsugarak zúgása, amit hallok”.
A világ könyve megnyílt, számtalan
oldalain újra olvashatom
mindazt, amit valaha megszerettem,
vagy épp kihagytam, léhán átlapoztam.
S talán a margón én is hagyhatok
– testis vitae – egy szerény „láttam”-ot.