Odisszeasz Elitisz

Méltó

_/részlet/

Prófécia

Sok-sok évvel a Bűnbeesés után, amit Erénynek mondtak és megáldottak a templomokban. Régvolt csillagok csonkjait és az ég pókhálós zugait elsöprő szélvihar, amit szül az emberi elme. És hajdani kormányzók tetteit megtorolva, a Teremtés megrökönyödik. Megrendül a Pokol, és a deszkavár a nap tűrhetetlen tüzétől megvetemedik. A nap előbb még visszatartja sugarait, jeléül annak, hogy eljött az idő, amikor bosszút állnak az álmok. És ekkor megszólal s ezt kérdezi tőled: száműzött, mit látsz ebben a korban?
- Látok nemzeteket, kiknek valaha egeket verte a gőgjük, s most megadják magukat a darazsak és dudvák hadának.
- Látok fejszéket, amint magasba szöknek, hogy széthasítsák kényurak és hadvezérek mellszobrait.
- Látom a kalmárokat, amint meghajolva besöprik saját hullájukból a hasznot.
- Látom az egymást követő titkos jeleket.

Sok-sok évvel a Bűnbeesés után, amit Erénynek mondtak és megáldottak a templomokban. De íme, előbb még: eljön az idő, mikor a Fülöpök és Róbertek, szépségükben Nárciszként tetszelegve kínálják magukat az utcasarkokon. Akik a gyűrűket megfordítják ujjaikon, akik szeggel fésülik hajukat, és halálfejekkel díszítik mellüket, hogy így csalogassák magukhoz a nőket. És a nők csakugyan megszédülnek és beadják derekukat. Mert valóság lett az ige, hogy elközeleg az idő, mikor a szépség megadja magát a Piac legyeinek. És a szajha teste felháborodik, mert már nincs mit irigyelnie többé. És vádlója lesz a szajha a bölcseknek és fejedelmeknek, bizonyságul mutatva fel a magot, melyet híven szolgált vala eddig. És átkot szórva nyújtva ki karját Keletnek, ezt kiáltja nekem: száműzött költő, mit látsz ebben a korban?
- Látom Imittosz színszövevényét, polgári szent Törvénykönyvűnk alapját.
- Látom Mürtót, a kis szajhát Sziküónból, amint kőszoborrá meredve áll a Piactéren, források és felemelt fejjel figyelő oroszlánok előtt.
- Látom az ifjakat és a lányokat a Párok évenként visszatérő Sorsolásán.
- Látom fenn a magasban a madarak Erektheiónját.

Régvolt csillagok kiégett csonkjait és az ég pókhálós zugait elsöprő szélvihar, amit szül az emberi elme. De íme, előbb még nemzedékek ekéje hasogatja fel a terméketlen ugart. És a kormányzók titokban számlálják meg javaikat, háborúkat szabadítva az emberiségre. Melyek csak arra jók, hogy torkig lakjanak a Csendőrök meg a Hadbírók.
Az aranyat láthatatlan kezekben hagyva, hogy ekképpen gyűjtsék be a gőg és a kín bérét. És a nagy hajókon felvonva a zászlók, indulók öntik el az utcákat, az erkélyekről virágözön hull a Győző fejére.
Aki a holttestek bűzében él. És a sír szélén megnyitja száját a sötétség, szavait mértékre szedve kiált: no, száműzött költő, mit látsz ebben a korban?
- Látom a Hadbírókat, amint gyertyaként égnek a Feltámadás terített asztalán.
- Látom a Csendőröket, amint vérüket adják áldozatul, hogy megtisztuljon tőle az ég.
- Látom a növények s virágok megszakítatlan forradalmát.
- Látom a Szeretet ágyúnaszádjait.

Hajdani kormányzók tetteit megtorolva, a Teremtés megrökönyödik.Megrendül a Pokol. És a deszkavár a nap tűrhetetlen tüzétől megvetemedik. De íme, előbb még, sírnak-rínak az ifjak: vérük minden ok nélkül megöregszik. Kopaszra nyírt rabok koponyája koppan a rácson. Akkor minden gyár kiürül, majd parancsszóra megtelik megint: gyártanak álomkonzerveket, ezerszám, palackozott természetet, tízezerszám. És mindenki elégedett lehet, ha csak egy gramm örömet kap. És lelkében a dolgok szép romok. És a költőnek nincs mit siratnia többé, hisz a sorsa már nem száműzetés. Szabadon kiönti hát mellének tisztító viharát, s visszatér önmagába, hol a dolgok csak szép romok immár. És első szava az emberiség utolsó szava lesz, hogy sarjadjanak a füvek, s mellette napsugárként sürögjön az asszony. És imádni fogja újra az asszonyt, és lefekteti a füvekre, mert hát ez a dolgok rendje. És bosszút állnak az álmok, és születnek új s új nemzedékek örökkön örökké.

_{/Képes Géza ford./}